Két arc Fehérvárról
2015. május 21. / Kádár-Dombi Katalin

A félkegyelműben Jepancsin tábornok szigorú tekintettel figyeli Aglaját. A Hamletben Polonius féltőn vigyázza Opheliát. A Vörösmarty Színház teraszán Hirtling István mosolyogva magyaráz Törőcsik Franciskának. Belehallgatóztunk, belekérdezgettünk.

A Vörösmarty Színházban hozott össze benneteket a sors: István há­rom éve, Franciska két éve a társulat tagja. Hogyan kezdődött a „kö­zös karrieretek”?
H. I.: A félkegyelművel.
T. F.: Ahol István édesapámat játszotta. Úgy látszik, mi lettünk az ügye­le­tes apa-lánya páros.
H. I.: Igen, hiszen egy évadon belül másodszor vagyok Franciska pa­pá­ja. Mintha egy láthatatlan szál kötné össze a két előadást: ahogyan egyikben befejezem a szerepem, úgy kezdem a másikban. A fél­ke­gyel­mű­ben felelőtlen és gondatlan családfőből válok a gyermekét féltő apává, a Hamletben pedig aggódó apaként jelenek meg, aki mindent képes megtenni a lányáért, és így… rohan a halálba.

Franciska, milyen vagy te az apa fényében?
T. F.: Aglája elég rossz lány… Persze az elkényeztetett és felületes viselkedés mögött vannak rejtett tartalékai is. De lázad a társadalmi helyzet, a szülei és saját maga ellen, ezért elég sok a konfliktus apa és lánya között. Nem nézi jó szemmel apja szerelmét sem Nasztaszja Filippovna iránt. A Hamletben Ophelia engedelmesebb. Mivel szerelmes: nem tudja elképzelni, hogy Hamlet esetleg kihasználja őt, de ugyanazt hallja apjától és bátyjától, hogy Hamlet csak játszik vele. Bogarat ültetnek a fülébe. Nagyon erős a családi kötelék, a tekintélyes és bölcs édesapa szavai engedelmességre intik a lányt, aki aztán sodródik az árral, egészen az őrületig.
H. I.: A származási különbségeken túl azért is félti Polonius a lányt, mert Hamlet rémisztő meg­nyil­vá­nu­lá­sai rossz hatással lehetnek labilis személyiségére. Mégiscsak egy tapasztalatlan kislány…
Hogyan alakul ki mindez a színpadon? Hogyan építkeztek egymásból?
H. I.: Rövid közös jeleneteink vannak, miközben egy nagy ívű, másik történet zajlik. De igyekszünk megkeresni azokat a kis gesztusokat, amelyek a szövegen túl plasztikussá teszik a nézők számára a viszonyunkat. Például be lehetne fejezni egyik jelenetünket csupán a súlyos szavakkal is: otthagyhatnám Opheliát az emészteni való gondolatokkal, de mi inkább megöleljük egymást. Ez azt a jelentést formálja és teszi egyértelművé, amit egymásról gondolunk: a lány nem egy lázadó, az apját semmibe vevő teremtés, az apa pedig nem egy karrierzsarnok, aki csak az udvari előmenetelük miatt tiltja a trónörököstől a lányát.

A közös előadásokon kívül is „figyelitek” egymást?
H. I.: Az első közös évadban nem játszottunk együtt, csak néztük egymás előadásait. Van egy meghatározó élményem Franciskáról, ez pedig Horváth Csaba Pillangója. Az előadásban való lénye és léte, ami ott megszületett, rettentően fontos pillanat, állomás volt Franciska és a színház életében is. Ha behunyom a szemem, most is szívesen gondolok arra, ami ott megszületett. Egyébként az előadás műsorfüzetében van egy gyönyörű fotó rólad és Kádas Józsefről, amely mai napig az öltözőm falát díszíti. Ezt az előadást tartom a mi nagy találkozásunknak. A Pillangó erősen feszegette azokat a kereteket, amelyekben a fehérvári közönség nézte az előadásokat. Nagy siker volt, és ez neked is köszönhető.
T. F.: A társulati létben az a jó, hogy bizonyos szempontból nem kell mindig elölről kezdeni a munkát. A bizalom, egymás ízlésének bizonyos fokú ismerete, a közös nyelv fokozatos kialakulása – ezek mindig olyan tényezők, amelyek hosszú távon gyümölcsözővé válhatnak. István Salieri-alakítása az Amadeusban lehetővé tette, hogy egy új arcát ismerhessem meg. Jó volt látni, hogy István mindig tartogat meglepetéseket számunkra.