2008. augusztus 22. / Bóta Gábor
Monumentális végítélet tanúi vagyunk. Látványos világégésé. Egyre beljebb és beljebb terelnek bennünket a Szentendrei-szigetre,
és a fáklyáktól megvilágított, riasztó, vészterhes árnyékoktól lidércnyomásossá vált félhomályban a pusztulás képeit látjuk.
Kiterített testeket. Felborított, kiégett járgányokat, oxigénmaszkban, riadt hangyabolyként rohangáló egyenruhásokat. Mindezt idegborzoló hanghatások kísérik. Tágas a tér, végtelennek és kiismerhetetlennek tűnik az utunk, kiszámíthatatlannak a sorsunk. Nem tudhatjuk, mennyire vagyunk szemlélői és mennyire részesei annak, ami történik. Persze, ha lábujjhegyre kell állnom, vagy arra kell figyelnem, hogyan helyezkedjem, hogy láthassak, mert a nézőtársaim sokasága elveszi a panorámát, akkor nem biztos, hogy az eseményeket élem át. Miközben nyilván az is az esemény része, hogy minket így csordában terelnek. Meg később arra is rá kell jönnünk, hogy a Le Phun névre keresztelt, híres francia utcaszínház meg az éppen az eddigieknél is nagyobb megújulásra készülő Krétakör Színház közös együttmunkálkodása a Szentendrei Teátrum rendezvénysorozatának keretében inkább víziók, szürreális élőképek sorozata, mint valódi történet.
Van ugyan egy vezérfonal, mely szerint a pusztító háború után egyezmény köttetik, melynek értelmében a Duna budai oldalát a férfiak, pesti oldalát a nők államterületének nyilvánítják. Mi éppen a semleges szigeten dekkolunk. És közénk bandukol, prüszkölve, csikorogva, Kurázsi papa, a vasló, a hátán Andrejjel, akinek elege van az ellenségeskedésből, toborozza táborát, Budapest békeszerető jegyeseit. Hosszan kell őt követnünk, lassan és eléggé eseménytelenül poroszkálva. Míg végre elérünk az egykori úttörőtábor fabarakkjaihoz. Itt újabb élőképeket látunk, de már nem óriási tablót, hanem itt is, ott is mást. Egyiktől a másikig kell mászkálnunk, mindenki maga döntheti el, mit milyen sorrendben és mennyi ideig néz. Férfiak és nők szintúgy menyasszonyi ruhában vannak, ha átsuhannak a barakkok között, szinte világítanak a sötétségben. Szürreálisnak, valószínűtlennek tűnik ez az egész. A barakkokban más-más történik, fohászkodó férfit mustrálhatunk, vagy éppen sakkozókat, akik közé nézőket is invitálnak. A legbizarabb az a szintén menyasszonyi ruhát és fátylat hordó lány, aki ketrecben ül, és szétterpesztett lábai közül víz lövell elő. Őt szabadítja majd ki Andrej, és Kurázsi papa hátán komótosan elúsznak a szemünk elől a Dunán. Kérdéses, hogy Philippe Phéraille rendezése mennyire színház. Inkább játék, kísérletezés a térrel, a színésszel, akinek ebben az esetben törvényszerűen háttérbe szorul a személyisége. Inkább csak villanásai lehetnek, mint aprólékos gondossággal felépített alakítása.
és a fáklyáktól megvilágított, riasztó, vészterhes árnyékoktól lidércnyomásossá vált félhomályban a pusztulás képeit látjuk.
Kiterített testeket. Felborított, kiégett járgányokat, oxigénmaszkban, riadt hangyabolyként rohangáló egyenruhásokat. Mindezt idegborzoló hanghatások kísérik. Tágas a tér, végtelennek és kiismerhetetlennek tűnik az utunk, kiszámíthatatlannak a sorsunk. Nem tudhatjuk, mennyire vagyunk szemlélői és mennyire részesei annak, ami történik. Persze, ha lábujjhegyre kell állnom, vagy arra kell figyelnem, hogyan helyezkedjem, hogy láthassak, mert a nézőtársaim sokasága elveszi a panorámát, akkor nem biztos, hogy az eseményeket élem át. Miközben nyilván az is az esemény része, hogy minket így csordában terelnek. Meg később arra is rá kell jönnünk, hogy a Le Phun névre keresztelt, híres francia utcaszínház meg az éppen az eddigieknél is nagyobb megújulásra készülő Krétakör Színház közös együttmunkálkodása a Szentendrei Teátrum rendezvénysorozatának keretében inkább víziók, szürreális élőképek sorozata, mint valódi történet. Van ugyan egy vezérfonal, mely szerint a pusztító háború után egyezmény köttetik, melynek értelmében a Duna budai oldalát a férfiak, pesti oldalát a nők államterületének nyilvánítják. Mi éppen a semleges szigeten dekkolunk. És közénk bandukol, prüszkölve, csikorogva, Kurázsi papa, a vasló, a hátán Andrejjel, akinek elege van az ellenségeskedésből, toborozza táborát, Budapest békeszerető jegyeseit. Hosszan kell őt követnünk, lassan és eléggé eseménytelenül poroszkálva. Míg végre elérünk az egykori úttörőtábor fabarakkjaihoz. Itt újabb élőképeket látunk, de már nem óriási tablót, hanem itt is, ott is mást. Egyiktől a másikig kell mászkálnunk, mindenki maga döntheti el, mit milyen sorrendben és mennyi ideig néz. Férfiak és nők szintúgy menyasszonyi ruhában vannak, ha átsuhannak a barakkok között, szinte világítanak a sötétségben. Szürreálisnak, valószínűtlennek tűnik ez az egész. A barakkokban más-más történik, fohászkodó férfit mustrálhatunk, vagy éppen sakkozókat, akik közé nézőket is invitálnak. A legbizarabb az a szintén menyasszonyi ruhát és fátylat hordó lány, aki ketrecben ül, és szétterpesztett lábai közül víz lövell elő. Őt szabadítja majd ki Andrej, és Kurázsi papa hátán komótosan elúsznak a szemünk elől a Dunán. Kérdéses, hogy Philippe Phéraille rendezése mennyire színház. Inkább játék, kísérletezés a térrel, a színésszel, akinek ebben az esetben törvényszerűen háttérbe szorul a személyisége. Inkább csak villanásai lehetnek, mint aprólékos gondossággal felépített alakítása.