2015. július 10. / Szalóky Bálint
Az Oscar-díjas egykori színészóriásnak nem használt a kor. Abban még legelvakultabb rajongói is egyetértenek, hogy a ’70-es évek csúcsidőszakát követően karrierjében durva lejtmenet következett, az elmúlt másfél évtizedben pedig alig szerepelt értékelhető filmben.
A május 28-án mozikba kerülő Danny Collins némi reménysugárral kecsegtet, elvégre az öregedő rocksztár karaktere testhezálló szerepnek tűnik. Összeállításunkban a színész kései – ötven pluszos – korszakának legjobb pillanataira koncentrálunk.
A Keresztapa – III. rész (1990)
A zseniális első két rész nyomába ugyan semmilyen tekintetben sem érhet, de legalább a harmadik felvonás hangulatában is különbözik elődeitől. A film arra fókuszál, hogy a még fiatalon megismert Michael Corleone hogyan teljesíti ki birodalmát azzal, hogy nyugdíjas éveire megpróbálja legalizálni vállalkozásait. Lassú és egyenetlen, ugyanakkor szépen lekerekített zárlata minden idők egyik legnagyobb családi eposzának.
Glengarry Glen Ross (1992)
Az ingatlanpiac hiénáinak világában játszódó dráma le sem tagadhatná, hogy színházi adaptáció. A sztárparádét felvonultató mozi azért különleges ékköve Pacino életművének, mert igazi csapatjátékosként viselkedik, teret engedve kollégáinak, köztük a remek Jack Lemmonnak és a fiatal Kevin Spaceynek.
Egy asszony illata (1992)
Az 1974-es Dino Risi-film amerikai újrájában Pacino Vittorio Gassman egykori szerepébe bújva megvakult exkatonát játszik, aki zöldfülű „bébiszitterének” (Chris O’Donnell) ad leckét életszeretetből egy féktelen New York-i hétvégén. Igazából nem lenne annyira fontos film, de Pacino hét (!) korábbi Oscar-jelölés után végre elnyerte vele a díjat, mellyel kompenzálták az eddigi mellőzésért.
Carlito útja (1993)
Tíz évvel A sebhelyesarcú után Brian De Palma rendezővel újabb gengszterfilmen dolgoztak együtt. A végeredmény gyökeres ellentéte az előzménynek: csúcsra törni vágyás helyett a börtönből visszatérő címszereplő itt le akar számolni múltjával, de persze semmi sem úgy alakul, ahogy eredetileg eltervezte.
Szemtől szemben (1995)
A Keresztapa második részében a két filmlegendának, Pacinónak és Robert De Nirónak nem volt közös jelenete, itt azonban filmtörténelmet írnak. Michael Mann közel háromórás akciófilmje a műfaj igazi remekműve, mely a bankrablókat és üldözőiket egyenrangú félként mutatja be.
Fedőneve: Donnie Brasco (1997)
Csak nem egy újabb gengszterszerep? De bizony az! Amiben viszont ez a film más, mint a többi, az az, hogy Pacino ezúttal korántsem a gengszter-ranglétra tetején áll, hanem megrekedt a pénzbehajtók szintjén, és már teljességgel valószínűtlen, hogy feljebb tornázza magát. Meglehetősen alulértékelt, pedig teljesen tisztességes darab Mike Newelltől (Négy esküvő és egy temetés).
Az ördög ügyvédje (1997)
Pacino maga az ördög, aki a bűvkörébe vonzza a fiatal és ambiciózus ügyvédet (Keanu Reeves) és gyönyörű feleségét (Charlize Theron). Sokszor látott tanmese, Taylor Hackford (Garni zóna, Esélylesők) mégis elég ügyesen keveri a kártyákat ahhoz, hogy ne érezzük kínosnak az újbóli leckét.
A bennfentes (1999)
A Szemtől szemben remekművet eredményezett, miért lenne ez másképp, ha pár évvel később Michael Mann ismét Pacinót hívja új filmjéhez? A dohánygyárak leleplezéséről szóló drámában Pacino a hírműsorok dörzsölt producere, partnere pedig a leleplező szerepében nagyot alakító Russell Crowe. Bár most nem ropognak a fegyverek, A bennfentes mégis az első pillanatától az utolsóig feszültséggel teli marad.
*
Pacino, a tévésztár
Bár mozifilmekben már régóta nem jeleskedik, tévében még mindig a csúcsformáját hozza. Az Angyalok Amerikában (2003) minisorozatban az AIDS-ben haldokló, saját homoszexualitását az utolsó pillanatig titkoló Roy Cohnként joggal nyert Emmyt és Arany Glóbuszt, a borzasztó magyar című Dr. Halálban (2010) pedig az eutanázia elfogadásáért küzdő Dr. Jack Kevorkian szerepében ismételte meg ezt a bravúrt. Utolsó fontos HBO-s munkája a gyilkosságért elítélt, legendás zenei producer tárgyalását bemutató Phil Spector (2013).
Brutális mellélövések
Már a csúcsidőszakban is látszott: Pacino az a színész, akit egy erőskezű rendezőnek kordában kell tudnia tartani, ellenkező esetben annyira túlpörgeti a szerepet, mint A sebhelyesarcúban tette. Csak míg De Palma túlzásokkal teli filmjéhez remekül passzolt a ripacskodás, a 2000-es években elkövetett produkcióiban már inkább kínosnak bizonyult ugyanez. Katasztrofális lett feltűnése Martin Brest, az Egy asszony illata rendezőjének Gengszterrománc (2003) című filmjében: a Ben Affleck és Jennifer Lopez kapcsolatával eladni próbált gengsztervígjáték a filmtörténelem egyik legnagyobb anyagi bukása lett, melyben a gengszterfőnökként feltűnő Pacino viszi el a show-t – nem éppen pozitív értelemben. A velencei kalmár (2004) Shylockja is teátrális túlkapások netovábbja éppúgy, mint az Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik (2007) főgonosza. Az abszolút mélypontot a Jack és Jill (2011) jelenti Adam Sandler oldalán, ahol önmagát alakítva beleszeret a nővé maszkírozott komikusba, és végül elrappel egy Dunkin’ Donuts reklámot.
A május 28-án mozikba kerülő Danny Collins némi reménysugárral kecsegtet, elvégre az öregedő rocksztár karaktere testhezálló szerepnek tűnik. Összeállításunkban a színész kései – ötven pluszos – korszakának legjobb pillanataira koncentrálunk.A Keresztapa – III. rész (1990)
A zseniális első két rész nyomába ugyan semmilyen tekintetben sem érhet, de legalább a harmadik felvonás hangulatában is különbözik elődeitől. A film arra fókuszál, hogy a még fiatalon megismert Michael Corleone hogyan teljesíti ki birodalmát azzal, hogy nyugdíjas éveire megpróbálja legalizálni vállalkozásait. Lassú és egyenetlen, ugyanakkor szépen lekerekített zárlata minden idők egyik legnagyobb családi eposzának.
Glengarry Glen Ross (1992)
Az ingatlanpiac hiénáinak világában játszódó dráma le sem tagadhatná, hogy színházi adaptáció. A sztárparádét felvonultató mozi azért különleges ékköve Pacino életművének, mert igazi csapatjátékosként viselkedik, teret engedve kollégáinak, köztük a remek Jack Lemmonnak és a fiatal Kevin Spaceynek.
Egy asszony illata (1992)Az 1974-es Dino Risi-film amerikai újrájában Pacino Vittorio Gassman egykori szerepébe bújva megvakult exkatonát játszik, aki zöldfülű „bébiszitterének” (Chris O’Donnell) ad leckét életszeretetből egy féktelen New York-i hétvégén. Igazából nem lenne annyira fontos film, de Pacino hét (!) korábbi Oscar-jelölés után végre elnyerte vele a díjat, mellyel kompenzálták az eddigi mellőzésért.
Carlito útja (1993)
Tíz évvel A sebhelyesarcú után Brian De Palma rendezővel újabb gengszterfilmen dolgoztak együtt. A végeredmény gyökeres ellentéte az előzménynek: csúcsra törni vágyás helyett a börtönből visszatérő címszereplő itt le akar számolni múltjával, de persze semmi sem úgy alakul, ahogy eredetileg eltervezte.
Szemtől szemben (1995)
A Keresztapa második részében a két filmlegendának, Pacinónak és Robert De Nirónak nem volt közös jelenete, itt azonban filmtörténelmet írnak. Michael Mann közel háromórás akciófilmje a műfaj igazi remekműve, mely a bankrablókat és üldözőiket egyenrangú félként mutatja be.
Fedőneve: Donnie Brasco (1997)
Csak nem egy újabb gengszterszerep? De bizony az! Amiben viszont ez a film más, mint a többi, az az, hogy Pacino ezúttal korántsem a gengszter-ranglétra tetején áll, hanem megrekedt a pénzbehajtók szintjén, és már teljességgel valószínűtlen, hogy feljebb tornázza magát. Meglehetősen alulértékelt, pedig teljesen tisztességes darab Mike Newelltől (Négy esküvő és egy temetés).
Az ördög ügyvédje (1997)
Pacino maga az ördög, aki a bűvkörébe vonzza a fiatal és ambiciózus ügyvédet (Keanu Reeves) és gyönyörű feleségét (Charlize Theron). Sokszor látott tanmese, Taylor Hackford (Garni zóna, Esélylesők) mégis elég ügyesen keveri a kártyákat ahhoz, hogy ne érezzük kínosnak az újbóli leckét.
A bennfentes (1999)
A Szemtől szemben remekművet eredményezett, miért lenne ez másképp, ha pár évvel később Michael Mann ismét Pacinót hívja új filmjéhez? A dohánygyárak leleplezéséről szóló drámában Pacino a hírműsorok dörzsölt producere, partnere pedig a leleplező szerepében nagyot alakító Russell Crowe. Bár most nem ropognak a fegyverek, A bennfentes mégis az első pillanatától az utolsóig feszültséggel teli marad.
*
Pacino, a tévésztár
Bár mozifilmekben már régóta nem jeleskedik, tévében még mindig a csúcsformáját hozza. Az Angyalok Amerikában (2003) minisorozatban az AIDS-ben haldokló, saját homoszexualitását az utolsó pillanatig titkoló Roy Cohnként joggal nyert Emmyt és Arany Glóbuszt, a borzasztó magyar című Dr. Halálban (2010) pedig az eutanázia elfogadásáért küzdő Dr. Jack Kevorkian szerepében ismételte meg ezt a bravúrt. Utolsó fontos HBO-s munkája a gyilkosságért elítélt, legendás zenei producer tárgyalását bemutató Phil Spector (2013).
Brutális mellélövések
Már a csúcsidőszakban is látszott: Pacino az a színész, akit egy erőskezű rendezőnek kordában kell tudnia tartani, ellenkező esetben annyira túlpörgeti a szerepet, mint A sebhelyesarcúban tette. Csak míg De Palma túlzásokkal teli filmjéhez remekül passzolt a ripacskodás, a 2000-es években elkövetett produkcióiban már inkább kínosnak bizonyult ugyanez. Katasztrofális lett feltűnése Martin Brest, az Egy asszony illata rendezőjének Gengszterrománc (2003) című filmjében: a Ben Affleck és Jennifer Lopez kapcsolatával eladni próbált gengsztervígjáték a filmtörténelem egyik legnagyobb anyagi bukása lett, melyben a gengszterfőnökként feltűnő Pacino viszi el a show-t – nem éppen pozitív értelemben. A velencei kalmár (2004) Shylockja is teátrális túlkapások netovábbja éppúgy, mint az Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik (2007) főgonosza. Az abszolút mélypontot a Jack és Jill (2011) jelenti Adam Sandler oldalán, ahol önmagát alakítva beleszeret a nővé maszkírozott komikusba, és végül elrappel egy Dunkin’ Donuts reklámot.