Egészen, mert félig semmit nem tudok
2015. július 13. / Szepesi Krisztina

Keresztes Ildikó mindig új kihívásokat keres, mert úgy gondolja, ha nem talál már olyan hegyet, amit még nem mászott meg, akár meg is halhat. Sem a zenélést, sem a bulizást, de még a pihenést se kicsiben csinálja, így a paksi Gastroblues Fesztiválon igazán teljes élményben lehet része neki és a közönségnek is, ahol a Póka Egon Experience-szel lép fel.


Szinte minden díjat megnyertél már mindenféle műfajban, mégis ott van még benned egy nagyon erős bizonyítási vágy.
K. I.: Ha egy kreatív művészember azt érezné egyszer, hogy mindent elért, szerintem meg is halna. Az elején másoknak akartam bi­zo­nyí­ta­ni, most pedig már csak saját magamnak. És mindig jólesik az elismerés, de minden feladat egy újabb hegy, amit megmászhatok, mert soha nem tudok megülni a babérjaimon. Ez egy olyan szakma, ami egyébként is folyamatosan karbantart, hiszen mindig oda kell figyelnünk magunkra. És ettől is izgalmas.

A Sztárban Sztár című műsorban például egy Pink-dal kapcsán ko­moly tán­cos és tornász produkciót mutattál be.
K. I.: Nagyon szépen megfogalmazta nekem ezt Horváth Attila dal­szö­veg­író egyik dalom címével: „Egészen, mert félig semmit nem tudok”. Abban a műsorban sok olyan dolgot tudtam megmutatni másoknak és saját magamnak is, amire máskor nem lenne mód. Hiszen én is szívesen turnéznék egy nagyon komoly színpadi produkcióval, óriási apparátussal, mint Pink, de az olyan embertelen mennyiségű pénzbe kerülne, amit itthon egy élet munkájával sem lehetne összeszedni. Mindig is csodáltam a sokoldalú művészeket, akik például jó színésznők, kiváló énekesnők, de közben jól is festenek és táncolnak meg mondjuk szobrászkodnak is. Engem is legalább ennyire érdekelnek a társművészetek, de ezekre három élet kellene azzal az intenzitással, ahogy én élek. Ebben a műsorban egyet kipróbálhattam. Élsportolói múlttal először azt gondoltam, menni fog, de az első edzésen aztán nagyon kétségbeestem.

Miközben a fizikai terhelés mellett énekelned is kellett.
K. I.: Azt szoktam mondani, hogy én a lelkemmel énekelek, kevésbé a torkommal. És az is igaz rám, hogy ha rendben van a lelkem, akkor tudom a leglíraibb, legfájdalmasabb dalokat is elénekelni. Pinknek ez a dala nagyon közel állt hozzám, és mivel rendben is voltam lelkileg, nagyon összeállt minden.

Mondtad, hogy három élet kellene, hogy mindenbe belevághass, amit szeretnél, de az éneklés mellett így is játszol színházban is.
K. I.: Nekem ez a normális. Ha nem pörgök, nem vagyok jól. Vagy nagyon csinálom a dolgokat, vagy sehogy. Az éneklés és a színház már nagyon régóta párhuzamosan fut egymás mellett, csak egyeztetni nehéz néha. Játsszuk az Anconai szerelmeseket, ami túl van már az ötvenedik előadáson, és tavaly megkaptam érte a legjobb női alakítás díját Szarvason, és már ment, de hivatalosan ősszel lesz a premierje a Turay Ida Színházban A vöröslámpás háznak, ami az Egy erkölcsös éjszaka című film színpadi változata. És most készül egy darab Piaf és Marcel Cerdan szerelméről. Imádom a színházat, a pszichológus is azt mondta, hogy mivel nem nőttem fel, örök gyerek vagyok, megmaradt a játék iránti vágyam. Ez persze bizonyos szempontból rossz, hiszen magammal is nehezen bírok el, de a környezetem már elég jól reagál a tombolós napjaimra.

Ilyen problémád a Gastroblues Fesztiválon biztosan nem lesz.
K. I.: A blues örök szerelmem. Amikor már nem civilként tekintettem a zenére és az éneklésre, Janis Joplin volt az, aki rendesen megalapozta az ízlésemet. Nagyon hálás vagyok az erdélyi baráti társaságomnak is, élén Patek Leventével, akik felismerték, hogy a furcsa, érdekes hangomat éneklésre is használhatnám. Egonékkal pedig, akikkel a fesztiválon fellépek, már nagyon sokszor dolgoztam együtt, és mindig őrületes bulikba torkollottak a fellépéseink. Nagyon nagy izgalommal várom a Beth Hart-koncertet is, és nagyon jó lesz sok jó zenésszel találkozni. De nem csak zenei együttlétek ezek, imádom magát a fesztivál fílinget is. Sokszor szoktam mondani, kár, hogy nem abba a korszakba születtem, amikor még eljuthattam volna Woodstockba. Hiszen ezeken a fesztiválokon minden van, ami kell: eszem-iszom, zene, lazaság, és az emberek jobban kinyílnak, barátkoznak. És ismervén Egont, aki teljesen kiszámíthatatlan, tényleg nem lehet tudni, mi lesz. Én magam is ösztönlény vagyok és ilyen koncertekre nem feltétlenül szeretek előre tervezni. Már látom magam előtt a próbákat is, amik bulizásokba fognak merülni.

És sok feladatod lesz még idén…
K. I.: Ott van az István, a király a Királydombon, ahol Saroltot játszom. Azért is lesz izgalmas, mert korábban játszottam már a darabban, de más szerepben. Abban is sok olyan kollégámmal leszek együtt, például Nagy Feróval vagy Varga Mikivel, akiket nagyon szeretek, és olyanokkal is, akik a tehetségkutatókból lettek nagyon jó kollégák. De sokat játszunk a Keresztes Ildikó Banddel is.

2011 óta nem jelent meg új lemezed.
K. I.: Tavaly a jubileumi évem sűrű volt az életrajzi könyvemmel, a nagykoncertemmel a SYMA-ban és a Sztárban Sztár műsorral, de most már kezdjük összerakni az új lemezt, és szeretnénk, ha év végére megjelenne. Tavaly teljesült még egy álmom azzal, hogy eljutottam az Egyesült Államokba, ahol hat fellépésem volt. Úgy néz ki, hogy jövő év elejére ismét visszahívtak, ami őrületes dolog, mert szerelmes lettem Amerikába. És nem azért, mert ott kolbászból van a kerítés, hanem mert a közeg, a mentalitás, a zeneiség, ami ott van, nagyon közel áll hozzám. Szabadnak és stresszmentesnek éreztem magam, miközben tudom, hogy turistának mindenhol könnyű lenni, de volt lehetőségem belekóstolni a hétköznapi életbe is. Azt láttam, hogy ott nincs ennyi acsarkodás, piszkálódás és ítélkezés, mint itt, amiben persze a történelem is benne van. A változáshoz nyilván idő kell, de mindenképpen a saját életünket könnyítenénk meg vele.

Az is ritka, hogy bevállalod, hogy ötvenéves vagy.
K. I.: Ezen is csak mi szeretünk lovagolni. Ha egészségesek vagyunk, akkor ez csak egy szám. El is szoktam gondolkodni azon, hogy mivel van nekem kevesebb esélyem bármire is, mint egy 20-30 évesnek, semmivel, sőt… Annyi erő van most bennem, hogy szeretnék száz évig élni, és kíváncsi leszek, ha 75 évesen felmegyek a színpadra miniszoknyában rockot énekelni, mit szólnak majd hozzá az emberek.