Jubileumi koncertek a Vujicsics együttessel
2015. július 13. / Szepesi Krisztina

Eredics Gábor a Vujicsics együttessel, melynek alapító tagja, tavaly ünnepelte a negyvenedik évfordulót, és ahogy meséli, azóta sem változtak a legfontosabb célkitűzéseik. Ezen a nyáron Szentendrén a MűvészetMalomban két újabb jubileumi koncertre készülnek a Söndörgővel és a Vents d’Esttel.

Vujicsics Tihamér, a zenekar névadója főleg a balkáni népzene kutatója volt. Önöknek is ez volt a kiindulópontjuk. 40 év távlatából most milyen irányt követnek?
E. G.: Felejthetetlen alkalmak voltak, amikor lehetőségünk nyílt Vujicsics Tihamérral találkozni, akinek sajnos 1975-ban jött a halálhíre, amikor Damaszkusz felé ment kutatni, pedig mi akkor is, mint mindig, nagyon vártuk vissza, hiszen emlékezetes beszélgetések és együtt­mu­zsi­ká­lások voltak mindig, amikor találkozhattunk vele. A cél­ki­tű­zé­sünk azonban nem nagyon változott az elmúlt 40 évben sem. Amikor elkezdtük, az egész egy teljesen ártatlan dolognak indult. Már a zeneiskolában együtt muzsikáltunk, és amikor Pomázon létrejött egy sváb-szerb-szlovák-magyar nemzetiségi táncegyüttes, szükség volt kísérőzenekarra is. Hamar kiderült, hogy olyan széles repertoárt, amit a táncegyüttes kísérete kívánt, csak szakmai kompromisszumokkal tudnánk tovább játszani, így szép lassan kialakult a helyi szerb és a délvidéki horvát nemzetiségi zenék iránti mélyebb érdeklődés. De a kí­sé­rés­ben is voltak már önálló feladataink, hiszen mikor a táncosok átöltöztek, nekünk kellett szórakoztatni a közönséget. Az időkitöltő funkció nagy inspirációt adott, külön zenekari blokkokat csináltunk, amiket egyre inkább elkezdte várni a közönség. Amint egyre jobban beleástuk magunkat a balkáni zenébe, szem­be­ke­rül­tünk azzal a problémával, hogy azért húsz percen keresztül nem lehet folyamatosan kólót játszani, mert talán unalmassá válna. Ekkor kezdtünk el egy olyan zenei összeállításon gondolkodni, ami nem változtatja meg a hagyományt, és amihez nem teszünk hozzá más műfajokat, de olyan formai szerkezetet kap, ami kerek egész koncertzeneként is tud érvényesülni. Vagyis a célok nem változtak, inkább megtaláltuk az útját annak, hogy sok mindenkihez eljuttassuk a balkáni zenét.

Különleges és szinte egyedülálló dolog, hogy a Vujicsics zenekar és a Söndörgő is tulajdonképpen családi szerveződés. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a felnőttek elővették a hangszereket otthon, gyakoroltak, muzsikáltak, a gyerekek meg a kanapén ugrálva magukba szívták a zenét?
E. G.: Ahhoz, hogy az ember egy ilyen koncertprogramot megcsináljon, kutatni is kell, rá kell találni a megfelelő dallamokra, és aztán fel kell dolgozni ezeket, amihez rengeteg próba szükséges. Ráadásul ezeken a népi hangszereken meg is kellett tanulni játszani. Vagyis valóban sokat zenéltünk otthon, a gyerekek pedig belenőttek ebbe. De nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a kezükbe adtuk a tamburát, és naphosszat gyakorolniuk kellett. Amikor Áron fiam még egészen kicsi volt, szemüvegben és pizsamában ücsörgött a fotelben, amíg mi próbáltunk, amikor pedig elálmosodott, az édesanyja betette a kiságyba. Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy az emeletről valami hasonló zene hallatszik le, mint amit mi szoktunk játszani. Azok voltak a Söndörgő együttes kezdeményei. Vagyis nem valami rossz, tragikus hagyományfenntartó érzületet kell, hogy tápláljunk a gyermekeinkbe, hiszen ahogy a mi példánk is mutatja, egy ilyen zenei környezetben még egy, a 21. században felnövő fiatalember is megláthatja a jövőbeni terveit, persze más megfogalmazásban.

Tavaly volt a Vujicsics 40 éves, a Söndörgő pedig most ünnepli 20. születésnapját, melynek alkalmából úgymond az egész család együtt játszik majd Szentendrén augusztus 29-én.
E. G.: Nagy öröm ez nekünk. Ők a mi nyomunkba léptek, de mára a maguk útját járják, önálló ösvényt tapostak ki maguknak. Vagyis nem csak a családi kötelékek miatt nagyon könnyű az együttműködés, hiszen tanítványaim is voltak a zeneiskolában, majd később a váci Konzervatóriumban népzenei szakon és a Zeneakadémián is. Az persze hozzáad egy óriási pluszt, hogy egészen kicsi gyerekkoruk óta hallottak minket zenélni.

Július 12-én pedig még egy évfordulót ünnepelnek a MűvészetMalomban.
E. G.: A Vents d’Et együttes 25 éves, melynek kapcsán Miquéu Montanaro nevét kell megemlíteni, aki egy fantasztikus, oxitán-francia zenész és zeneszerző. Amikor megalapította a zenekart, még nem is létezett a világzene fogalma, de ő már azt játszotta. És lehetséges, hogy egymás nyelvét nem értjük, de zeneileg nagyon könnyű a párbeszéd köztünk. Olyan együttest hozott létre, amelyben a magyarországi szerb kisebbségek hagyományait ápoló zenészek gyűltek össze. Így kerültük bele mi is és a szlovákiai Ghymes egykori tagjai, de görög és más nemzetiségű művészek és nagyon neves sztárok is felléptek velünk, mint például Georges Moustaki, aki Edith Piafnak és Yves Montand-nak is írt slágereket.

Hogyan tud életben maradni egy ilyen, kultúrákat és országhatárokat átívelő zenekar ilyen sokáig?
E. G.: Nyilván heti rendszerességgel nem tudunk próbálni, de ha összegyűlünk egy turné előtt, Miquéu mindig hoz témákat, és hosszas, nagyon intenzív próbafolyamaton keresztül formálódnak kerekké a zenei folyamatok. Emiatt ha valaki minden alkalommal eljön a koncertekre, mindig valami újat fog hallani, hiszen folyamatosan változik a repertoár. Nagyon élő és friss dolgokat csinálunk.

Irigylésre méltó, hogy azt csinálja, amit szeret, ráadásul a családja körében.
E. G.: És talán a gyerekek is azért választották ezt a hivatást, mert azt látták rajtunk otthon, hogy ebben nem őrlődni fognak mindenféle stresszhelyzetekben, hanem kemény munkával, sok gyakorlással és szervezéssel ugyan, de boldogok lehetnek. Az pedig, hogy mi 40 éve ilyen szoros közösségben kitartottunk egymás mellett, azt bizonyítja, hogy nálunk a konfliktusmegoldásnak nem az az általános formája, hogy ha valakinek gondja van, kirakjuk, hanem segítünk neki, hogy aztán folytathassuk a közös munkát.