„Ért sok bánat, öröm, agyő, megköszönöm”
2015. július 13. / Szepesi Krisztina

Vári Éva nemrég búcsút vett Piaftól, de újabb szép szerepre készül az Orlai Produkcióval. Az Aranytó című előadást július 24-én mutatják be Szentendrén Gálffi László rendezésében. A színésznő ugyan néhány éve egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy befejezi, de több színházban játszik azóta is, még ha mindegyik újabb feladatát utolsónak tekinti is.

Gálffi László úgy fogalmazott, ezek a szerepek azért is jók, mert egy színész, aki végigdolgozott egy életet, belerakhatja az érzéseit, a gondolatait, amik ebben az életszakaszban foglalkoztatják.
V. É.: Tulajdonképpen a 75. születésnapját üljük a Benedek Miklós játszotta szereplőnek az előadásban, melyben egy 48 éve jó há­zas­ság­ban élő értelmiségi házaspár vagyunk, akik minden évben az Arany­tó­nál töltik a nyarat. És közben jönnek az egészségügyi prob­lé­mák, a családi gondok, az összetartozás kérdése, hogy mi a fontos az ember életében, hogyan éljünk, és hogyan ne hagyjuk el magunkat. Ezekről nagyon emberségesen és nagyon sok humorral beszél a darab. A világ lassan elöregszik, azt mondják, túl sok az idős ember, miközben a színházak nem igazán foglalkoznak az öregséggel. Azt mondom a darab egyik jelenetében, hogy aki nem hal meg idejében, az megöregszik. Vagyis nagyon valószínű, hogy sokak számára kikerülhetetlen az öregség. Gálffinak annyi finomság van az egész lényében, a színészetében pedig annyi elegancia, hogy tőlünk se várja el mindenáron, hogy kézen járva jöjjünk be, mert nem gondolja, hogy attól leszünk érdekesek, hanem nagyon emberire és igazra akarja az előadást. És mivel Benedekkel mi már nagyon egyenesben vagyunk az életben, rengeteg tapasztalatunk van a szakmáról és az életről is, van mit beemelni. Ennél jobb szerepet talán egyikünk se kaphatott volna.

Több Orlai Produkcióban is láthattuk. Jóféle együttműködés ez.
V. É.: Tibor színházában éppen az a jó, hogy nagyon érzékenyen válogat darabokat és nem csak azért, mert gondol egy-egy színészre, hanem figyel arra, hogy mondjon olyan valamit, amit más nem. Például amikor a Hat hét, hat táncot bemutattuk több idestova kilenc éve, homoszexuális főszereplője még nem volt darabnak, vagyis merész vállalkozásnak tűnt, de fontos volt, hogy beszéljünk erről is. Amikor pedig megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, a Piaf-estemet is Tibor vette át. Nagyon sokat játszottam nála is, de én döntöttem úgy nemrég, hogy befejezem, mert csak addig akartam játszani, amíg van mondanivalóm vele, és fizikailag is képes vagyok rá. Szerettem volna méltó módon befejezni akkor, amikor még mondhatjuk, hogy talán mehetett volna egy kicsit.

A Budapesti Kamaraszínház megszűnésekor felmerült önben az is, hogy abbahagyja. Mi volt az, ami miatt ez nem történt meg?
V. É.: Orlainál volt akkor feladatom és tudtam, hogy a későbbiekben is számol velem, tehát nem attól féltem, hogy nem lesz több felkérésem, inkább nagyon mélyen érintett, hogy egyik napról a másikra azt mondhatják az embernek, ne jöjjön többet. Ilyenkor végiggondoljuk, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk fontosak, és csak magunkra számíthatunk. Ekkor jutott eszembe, hogy abba kellene hagyni, hiszen annyi mindent eljátszottam, mindenféle díjakat kaptam, nem panaszkodhatom, inkább élném az életemet, utaznék, és megnéznék olyan filmeket, amikre eddig soha nem volt időm. De nem ez lett, hiszen most is játszom. Aztán persze azóta, ha kapok egy felkérést, mindig azt mondom, ez már az utolsó. Most úgy érzem, az Aranytó tényleg az utolsó lesz, hiszen most már nehezemre esik szöveget tanulni.

Miközben pályája során több monodrámát játszott.
V. É.: Régebben nagyon könnyedén ment. Egy monodrámánál tényleg nagyon kell tudni a szöveget, hiszen ott nem lehet leállni, még súgó sincs. A Rose is csak Tibornak köszönhetően került elő újra néhány éve. Akkor volt a holokauszt éve és megkérdezte, nem szeretném-e újra játszani. Megnéztem a szöveget és szinte az egész megvolt. Nagyon örültem neki, hogy még egyszer nekimentünk, mert annyira szép történet, és csodálatos érzés, ha a közönség tényleg kap valamit.
A Piaf is óriási siker volt, pedig a kezdetekkor nagyon félt tőle.
V. É.: Mindenki azt mondta, ezek olyan kis banális dalok a párizsi háztetőkről meg a Szajnáról, miközben valójában háromperces drámák. Mert nagyon kevés nagy pillanat van az életünkben, inkább picikből áll össze, és fontos, hogy ezeket tudjuk értékelni. Fiatalon is el tudtam énekelni ezeket a dalokat szépen, de ez kevés volt, hiszen egy életet kellett elmesélnem, amiben a dalok mögé kellett kerülnie egy embernek, aki az utcán alvástól, a tanulatlanságtól odáig jutott el, hogy ő lett a huszadik század hangja. Meg kellett mutatnom, hogy a drog és alkohol ellenére volt ebben a nőben egy olyan lelki gazdagság, amitől a színpadon költővé vált. Az utóbbi tíz évben kezdtem ezeket a dolgokat igazán megérteni.

Nehéz búcsú volt?
V. É.: Az utolsó előadás előtti próbán Gálffi megérezte, hogy valami nincs rendben, és mondta is, hogy menjek be az öltözőbe, pihenjek. Egész délután sírtam. Elsirattam Balikó Tamást, akivel Pécsett együtt játszottunk a Piafban, elsirattam a betegségeimet, vagyis a búcsú kapcsán eszembe jutott minden, amin keresztülmentem az évtizedek során. Sikerült könnyek nélkül végigcsinálnom az előadást, de aztán, amikor vége volt a tapsnak, a nézőtéren megszólalt egy tangóharmonika, és a közönség felállva énekelte el a Milord dallamára írt dalt nekem, nem bírtam tovább.

Mondta egyszer, hogy sosem akart királynőket játszani…
V. É.: Hát nézz rám. Én nem vagyok egy díva. Engem is ki lehetne festeni, de lélekben akkor is „kisember” vagyok. Vonzanak az egyszerű emberek történeteiben azok a pillanatok, amikor nagy lelkierő, humor és önirónia kell hozzá, hogy tovább csinálják. A privát életben sem lehet ezek nélkül élni. Mindig minden vérre megy, egymás torkát harapjuk el, türelmetlenek vagyunk, nem halljuk meg egymást, pedig akár csak egy humoros mondattal el lehet venni bármi élét. Szeretem ezeket a túlélő nőket, akik a borzalmakra is vissza tudnak gondolni mosolyogva, mint például Rose.

Ön is egy túlélő…
V. É.: Ahogy Piaf énekelte: „ért sok bánat, öröm, agyő, megköszönöm.” Mert ezektől lettem az, aki vagyok.