2016. március 30. / Eszéki Erzsébet
A Bachtrack.com, a világ legnagyobb komolyzenei esemény-adatbázisa minden évben összeállítja az előző esztendő legkeresettebb előadóművészeit, a legutóbbi összesítés alapján Baráti Kristóf volt tavaly a világ legkeresettebb hegedűművésze, akinek a játékát szerencsére itthoni koncerte-
ken is gyakran élvezhetjük. Baráti Kristóf ehhez a beszélgetéshez Raffaello egyik festményét választotta.
Emlékszel, mi ragadott meg ebben a képben, amikor először láttad?
B. K.: Amikor rápillantunk egy portréra, elsőre nem a festői kvalitásokat nézegetjük, noha Raffaellónál azok is bámulatosak. Engem a karakterek tudnak megfogni.
És egy tájképnél?
B. K.: Annál is, hiszen a kép a mi saját emlékeinket, élményeinket, érzelmeinket hívja elő. Minden festményen az emberek aktuális érzelmeit látjuk. Ezen az önarcképen például Raffaello teljes egyéniséget meg tudott ragadni. Nemcsak azt látjuk, hogy gyönyörűek a fények, a színek, szép a ruhák redőzete, hanem sokkal inkább azt, hogy mennyire élő az egész. Megelevenedik a két férfi, hús-vér emberek jelennek meg előttünk. Az egész kép maga a természetesség, nincs benne semmi póz, mesterkéltség. Ennek köszönhetően könnyű vele azonosulni. Olyan, mintha ott lennék én is, és szemből nézném őket. Noha egy pillanatot mutat meg, mégse pillanatképp, hanem a teljesség. Raffaello portréi bámulatosan életteliek, kifejezőek.
Az egészben van valami nyugodt, harmonikus szépség?
B. K.: A reneszánsz korában jellemző volt a harmóniára való törekvés, ugyanakkor a legnagyobb mesterek annak is tudatában voltak, hogy ők hol helyezkednek el a művészeten belül. Michelangelo, Leonardo és Raffaello, akik négy éven át egymás mellett alkottak Firenzében, az 1500-as évek elején, tisztában voltak azzal, hogy mi az értékük, mi mindenben teremtettek újat. Ezzel együtt azt látom, hogy Raffaellóban van alázat, olyan nemesség, amely nem jelent fölényességet. A magabiztosság és az ezt ellensúlyozó alázat, természetesség harmonikus keveréke az, ami nekem nagyon tetszik ezen az arcon. Mona Lisa mosolyát szoktuk zseniálisnak, talányosnak, titokzatosnak mondani, de ha megnézzük ezt az önarcképet, nem tudnánk megmondani, hogy ő komolyan vagy mosolyogva néz-e ránk. Nem mosolygós portré, közben az egészben van valami természetes derű.
Bámulatos az a plaszticitás, ami Raffaello portréit és a Madonna-képeit is jellemzi. Mégse szoborszerűek az alakjai?
B. K.: Raffaello elképesztő módon tudott bánni a fényekkel, szoborszerűség semmiképpen nem jellemző rá. Sok olasz várost szeretek, különösen Firenzét. Elképesztő érzés kerít ott mindig hatalmába a műkincsek mennyiségétől, attól az érzettől, hogy Firenze a reneszánsz korában a világ egyik központja volt. Nem szoktam végigmenni egy teljes múzeumon, szerintem nem érdemes. Úgyse lehet több száz művet befogadni. Egész más érzések alakulhatnak ki bennünk, ha időt szánunk arra, hogy egy-egy festményt át tudjunk érezni, egy portré láttán megpróbáljuk megfejteni, milyen ember volt, akit a mester megörökített. Az ilyen érzésekért szeretek múzeumba járni, nem azért, hogy lássak kétórányi műtárgyat. A Medici-palotában van egy terem, tele Raffaello-portrékkal, ha csak tehetem, elmegyek oda. De említhetem az Uffizi képtárat is, ahova néhány mű kedvéért betérek, leülök, megvárom, hogy nyugalom legyen, és egyszerűen ott vagyok velük.
Nem nehéz ezt Firenzében elérni?
B. K.: Ha nyitáskor elsétálok ahhoz a képhez, amelyet szeretnék látni, akkor el lehet ezt érni. Egyébként Bécsben is nagyszerű múzeumok vannak. Tiziano képei előtt szintén hosszan tudok ücsörögni. Egyszer láttam egy turistát, aki a kamerába dugva a fejét csak videózta az egészet, egyszer föl nem nézett. Aligha fogta fel, hogy mi minden volt ott előtte, élőben, miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy honnan zoomoljon hová.
A zoomról jutnak eszembe a fotóid, amelyekről úgy látom, hogy előbb fejben születtek meg, tudatosságra vallanak a kompozíciók. Mit ad neked fotózás?
B. K.: Zenész vagyok, már 31 éve tanulok hegedülni, ennek ellenére vizuális típusnak gondolom magam. A fotózásban az a nagyszerű, hogy bármilyen élethelyzetben lehet találni olyan apró mozzanatot, amelyben létezik a harmónia. Egy jól megkomponált fotó azt mutatja, hogy sikerült ilyet találnom. Ezért is választottam ehhez a beszélgetéshez reneszánsz festményt. Az akkori művészek erősen törekedtek a harmóniára, amely a körülöttünk lévő világban is létezik, csak újra és újra meg kellene keresnünk. A XX. század kiemelkedő zeneszerzői közül Bartók Béla mindig megcsillantja a harmóniát is, azzal együtt, hogy a legmélyebb emberi magányt, tragédiát, a XX. század különféle borzalmait tárja elénk. De mert leginkább a népzenéből táplálkozik, amelyben több száz éves letisztultság után szintén van harmónia, ő mindig felmutatja az emberséget, a reményt, az örömöt is.
[kep3]
Ezen a képen a barát kérdőn néz hátrafelé, valamire mutat közben. Van az egészben valami rejtélyes, nem?
B. K.: Azonnal feltűnik, hogy nem a mester van az előtérben. Ő a szélén, szinte a kép sarkában foglal helyet. Ugyanakkor mégis az ő arca áll a középpontban. Ez számomra fontos kompozíciós elem, amely azt közvetíti, hogy Raffaello tulajdonképpen szolga, és az igazi barát előbbre való, mint ő maga. A barátja arca élettelibb. Nekem azt érzékelteti a saját pozíciójával és nyugodt, derűs arckifejezésével, hogy ő a művészetén keresztül mindig ott lesz állandó támaszként a háttérben, ahol az ember van az előtérben. Ezzel pedig mégiscsak az ő arca, tekintete van a középpontban. A barát kézmozdulata számomra rejtély, talán invitálná a másikat, hogy menjenek valahová. Vagy kérdő mozdulat ez?
Nem mindegy?
B. K.: A művészetben semmi se mindegy.
Nem így értettem, hanem úgy, hogy a talány a lényeg, az, hogy egy mű kizökkentsen, megállásra késztessen, arra, hogy kérdést tegyünk fel.
B. K.: Igen, a kíváncsiság fölkeltése lényeges. Az is benne lehet, hogy a képből kimutat. Mintha a nézőt próbálná bevonni, s így mi is részt tudnánk venni a páros társaságában. A kézmozdulatnak köszönhetően elindul belőlünk egy „mozgás”, amely Raffaello szemén ér véget. Ez is mutatja, hogy nem szokványos portré ez.
Talán az se véletlen, hogy Te, aki sokat játszottál Várdai Istvánnal, talán rengeteget segítettél is neki, hiszen ő még nálad is fiatalabb, kettős portrét választottál?
B. K.: Kettőjük között összhang lehet, de nehéz ezt megfogni, mert folyamatos mozgásban lévő világban élünk, mi is változunk, a kapcsolataink szintén alakulnak. A barátságban az a fontos, amit ez a kép is sugall: ha az ember háttérbe tudja tolni a saját, akár pillanatnyi, akár hosszú távú vágyait, képes gyakran és őszintén a másik fejével gondolkodni, lelkével érezni, akkor a barátság hosszan élhet, az életünk egyik leglényegesebb eleme lehet.
Milyen zenemű illene ehhez a festményhez?
B. K.: A zenében az a csodálatos, hogy noha az előadóban mindig kell, hogy keletkezzenek asszociációk a mű közben, ezek nem állandóak. Más és más élményekkel gazdagodunk, változunk emberileg és előadóként is, másképp interpretáljuk ugyanazt, amit akár már ötvenszer eljátszottunk. Ezért nem tudnék ehhez zeneművet társítani. Adott hangulat szerint lehet, persze, de az csak azt a pillanatot tükrözi. Ez a sokféleség is gyönyörű a művészetben. Meg az emberben.
ken is gyakran élvezhetjük. Baráti Kristóf ehhez a beszélgetéshez Raffaello egyik festményét választotta.
Emlékszel, mi ragadott meg ebben a képben, amikor először láttad?
B. K.: Amikor rápillantunk egy portréra, elsőre nem a festői kvalitásokat nézegetjük, noha Raffaellónál azok is bámulatosak. Engem a karakterek tudnak megfogni.
És egy tájképnél?
B. K.: Annál is, hiszen a kép a mi saját emlékeinket, élményeinket, érzelmeinket hívja elő. Minden festményen az emberek aktuális érzelmeit látjuk. Ezen az önarcképen például Raffaello teljes egyéniséget meg tudott ragadni. Nemcsak azt látjuk, hogy gyönyörűek a fények, a színek, szép a ruhák redőzete, hanem sokkal inkább azt, hogy mennyire élő az egész. Megelevenedik a két férfi, hús-vér emberek jelennek meg előttünk. Az egész kép maga a természetesség, nincs benne semmi póz, mesterkéltség. Ennek köszönhetően könnyű vele azonosulni. Olyan, mintha ott lennék én is, és szemből nézném őket. Noha egy pillanatot mutat meg, mégse pillanatképp, hanem a teljesség. Raffaello portréi bámulatosan életteliek, kifejezőek.
Az egészben van valami nyugodt, harmonikus szépség?
B. K.: A reneszánsz korában jellemző volt a harmóniára való törekvés, ugyanakkor a legnagyobb mesterek annak is tudatában voltak, hogy ők hol helyezkednek el a művészeten belül. Michelangelo, Leonardo és Raffaello, akik négy éven át egymás mellett alkottak Firenzében, az 1500-as évek elején, tisztában voltak azzal, hogy mi az értékük, mi mindenben teremtettek újat. Ezzel együtt azt látom, hogy Raffaellóban van alázat, olyan nemesség, amely nem jelent fölényességet. A magabiztosság és az ezt ellensúlyozó alázat, természetesség harmonikus keveréke az, ami nekem nagyon tetszik ezen az arcon. Mona Lisa mosolyát szoktuk zseniálisnak, talányosnak, titokzatosnak mondani, de ha megnézzük ezt az önarcképet, nem tudnánk megmondani, hogy ő komolyan vagy mosolyogva néz-e ránk. Nem mosolygós portré, közben az egészben van valami természetes derű.
Bámulatos az a plaszticitás, ami Raffaello portréit és a Madonna-képeit is jellemzi. Mégse szoborszerűek az alakjai?
B. K.: Raffaello elképesztő módon tudott bánni a fényekkel, szoborszerűség semmiképpen nem jellemző rá. Sok olasz várost szeretek, különösen Firenzét. Elképesztő érzés kerít ott mindig hatalmába a műkincsek mennyiségétől, attól az érzettől, hogy Firenze a reneszánsz korában a világ egyik központja volt. Nem szoktam végigmenni egy teljes múzeumon, szerintem nem érdemes. Úgyse lehet több száz művet befogadni. Egész más érzések alakulhatnak ki bennünk, ha időt szánunk arra, hogy egy-egy festményt át tudjunk érezni, egy portré láttán megpróbáljuk megfejteni, milyen ember volt, akit a mester megörökített. Az ilyen érzésekért szeretek múzeumba járni, nem azért, hogy lássak kétórányi műtárgyat. A Medici-palotában van egy terem, tele Raffaello-portrékkal, ha csak tehetem, elmegyek oda. De említhetem az Uffizi képtárat is, ahova néhány mű kedvéért betérek, leülök, megvárom, hogy nyugalom legyen, és egyszerűen ott vagyok velük.
Nem nehéz ezt Firenzében elérni?
B. K.: Ha nyitáskor elsétálok ahhoz a képhez, amelyet szeretnék látni, akkor el lehet ezt érni. Egyébként Bécsben is nagyszerű múzeumok vannak. Tiziano képei előtt szintén hosszan tudok ücsörögni. Egyszer láttam egy turistát, aki a kamerába dugva a fejét csak videózta az egészet, egyszer föl nem nézett. Aligha fogta fel, hogy mi minden volt ott előtte, élőben, miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy honnan zoomoljon hová.
A zoomról jutnak eszembe a fotóid, amelyekről úgy látom, hogy előbb fejben születtek meg, tudatosságra vallanak a kompozíciók. Mit ad neked fotózás?
B. K.: Zenész vagyok, már 31 éve tanulok hegedülni, ennek ellenére vizuális típusnak gondolom magam. A fotózásban az a nagyszerű, hogy bármilyen élethelyzetben lehet találni olyan apró mozzanatot, amelyben létezik a harmónia. Egy jól megkomponált fotó azt mutatja, hogy sikerült ilyet találnom. Ezért is választottam ehhez a beszélgetéshez reneszánsz festményt. Az akkori művészek erősen törekedtek a harmóniára, amely a körülöttünk lévő világban is létezik, csak újra és újra meg kellene keresnünk. A XX. század kiemelkedő zeneszerzői közül Bartók Béla mindig megcsillantja a harmóniát is, azzal együtt, hogy a legmélyebb emberi magányt, tragédiát, a XX. század különféle borzalmait tárja elénk. De mert leginkább a népzenéből táplálkozik, amelyben több száz éves letisztultság után szintén van harmónia, ő mindig felmutatja az emberséget, a reményt, az örömöt is.
[kep3]
Ezen a képen a barát kérdőn néz hátrafelé, valamire mutat közben. Van az egészben valami rejtélyes, nem?
B. K.: Azonnal feltűnik, hogy nem a mester van az előtérben. Ő a szélén, szinte a kép sarkában foglal helyet. Ugyanakkor mégis az ő arca áll a középpontban. Ez számomra fontos kompozíciós elem, amely azt közvetíti, hogy Raffaello tulajdonképpen szolga, és az igazi barát előbbre való, mint ő maga. A barátja arca élettelibb. Nekem azt érzékelteti a saját pozíciójával és nyugodt, derűs arckifejezésével, hogy ő a művészetén keresztül mindig ott lesz állandó támaszként a háttérben, ahol az ember van az előtérben. Ezzel pedig mégiscsak az ő arca, tekintete van a középpontban. A barát kézmozdulata számomra rejtély, talán invitálná a másikat, hogy menjenek valahová. Vagy kérdő mozdulat ez?
Nem mindegy?
B. K.: A művészetben semmi se mindegy.
Nem így értettem, hanem úgy, hogy a talány a lényeg, az, hogy egy mű kizökkentsen, megállásra késztessen, arra, hogy kérdést tegyünk fel.
B. K.: Igen, a kíváncsiság fölkeltése lényeges. Az is benne lehet, hogy a képből kimutat. Mintha a nézőt próbálná bevonni, s így mi is részt tudnánk venni a páros társaságában. A kézmozdulatnak köszönhetően elindul belőlünk egy „mozgás”, amely Raffaello szemén ér véget. Ez is mutatja, hogy nem szokványos portré ez.
Talán az se véletlen, hogy Te, aki sokat játszottál Várdai Istvánnal, talán rengeteget segítettél is neki, hiszen ő még nálad is fiatalabb, kettős portrét választottál?
B. K.: Kettőjük között összhang lehet, de nehéz ezt megfogni, mert folyamatos mozgásban lévő világban élünk, mi is változunk, a kapcsolataink szintén alakulnak. A barátságban az a fontos, amit ez a kép is sugall: ha az ember háttérbe tudja tolni a saját, akár pillanatnyi, akár hosszú távú vágyait, képes gyakran és őszintén a másik fejével gondolkodni, lelkével érezni, akkor a barátság hosszan élhet, az életünk egyik leglényegesebb eleme lehet.
Milyen zenemű illene ehhez a festményhez?
B. K.: A zenében az a csodálatos, hogy noha az előadóban mindig kell, hogy keletkezzenek asszociációk a mű közben, ezek nem állandóak. Más és más élményekkel gazdagodunk, változunk emberileg és előadóként is, másképp interpretáljuk ugyanazt, amit akár már ötvenszer eljátszottunk. Ezért nem tudnék ehhez zeneművet társítani. Adott hangulat szerint lehet, persze, de az csak azt a pillanatot tükrözi. Ez a sokféleség is gyönyörű a művészetben. Meg az emberben.