2016. január 28. / Pavlovics Ágota
A megszokottól eltérően a Nemzeti Táncszínház 2016-ban február 24. és március 3. között rendezi meg a Budapest Táncfesztivált. A tánc jeles ünnepén a világhírű Les Ballets Trockadero de Monte Carlo is fellép. A rajongóik által Trocksnak becézett csapat kizárólag férfiakból áll. Öt éve már
jártak nálunk, igaz, akkor még nem volt magyar tagjuk. Tavaly szeptember óta viszont van Major László személyében, vele beszélgettünk.
Kedves Tatiana, mondd, mikor és milyen műsorral léptek fel Budapesten?
M. L.: 2016. február 24-25-én vendégeskedik társulatunk a Budapest Táncfesztiválon a Művészetek Palotájában. A hattyúk tavát adjuk elő, rövidített verzióban, a Hattyú halála a közönség által legjobban szeretett része a programunknak. A Le Corsaire pas de deux Kalóza is leszek, ez a szerep valójában a névjegyem. Az együttes jelenlegi repertoárján van még a Paquita, ami Marius Petipa klasszikus koreográfiája nyomán készült, valamint a Go for Barocco, ami egy Balanchine-koreográfia paródiája, végül, de egyáltalán nem utolsósorban a Don Quixote. Utóbbiban is szerepelek.
Szeptemberben Londonban léptetek fel, az angol sajtó elragadtatva írt az együttesről, és külön kiemelte, hogy a Le Corsaire pas de deux Kalózaként csodálatosnak, káprázatosnak, akrobatikusnak, mi több, egyszerűen briliánsnak találták a teljesítményedet.
M. L.: Boldog vagyok, hogy ilyen szépeket írtak rólam, nagyon büszke vagyok arra is, hogy a The New York Times kétoldalas interjút közölt velem.
Menjünk vissza kicsit az időben, hogy kezdődött a pályafutásod?
M. L.: A Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános Iskola és Szakközépiskola elvégzése volt a kezdet. Már 14 évesen éreztem, hogy a spicc-cipő nagyon vonzó számomra. Persze egyáltalán nem tűnt reálisnak a klasszikus balett és a spicc-cipő iránt érzett vonzalmam párosítása mindaddig, amíg nem láttam a Seregi-féle Sylviát, amelyben Ámor spicc-cipőben táncol. Megkértem a mesternőt, hogy beállhassak a lányokkal gyakorolni, és két éven át gyakoroltam.
A klasszikus baletten kívül sokféle táncban kerested a helyed, disco free style-ban, show-táncban, számos díjat is bezsebeltél.
M. L.: Azt gondoltam, megfelelő az alkatom a klasszikus baletthez, de a Magyar Állami Operaházba nem vettek fel, igaz, jelen sem volt a próbatáncomon az akkori balettigazgató.
2007-től a Közép-Európa Táncszínházban táncoltál, dolgoztál Gergye Krisztiánnal és Frenák Pállal is.
M. L.: Azok nagyon jó évek voltak, Frenák volt számomra a színvonal csúcsa. Aztán amikor egyszer kiutaztunk Amerikába, előbb Houston, aztán New York teljesen magába szippantott. Pedig akkor még nem beszéltem angolul sem. Elhatároztam, hogy kipróbálom magam Amerikában, folyamatosan próbatáncokra jártam, fejlesztettem a testemet, no meg a nyelvtudásomat. Kaptam lehetőséget a North Carolina Dance Theatre-nél, az Atlantic City Balletnél, de éreztem, hogy nem ez az én utam.
2014 szeptembere óta a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo tagja vagy. Az ide vezető út nem lehetett könnyű, hogy sikerült?
M. L.: Amikor New Yorkban éltem, elhatároztam, nem jövök haza, amíg nem érem el a célomat. Nem állítom, hogy mindig könnyű volt, sőt, megesett, hogy a vízumom miatt kellett aggódnom, hogy pénzszűkében voltam, de olyan eset is volt, amikor kiraktak a lakásból, ahol éppen laktam. Igaz, a barátaim mindig azonnal segítettek. Úgy éreztem, hogy a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo minden tekintetben megtestesíti azt, amit szerettem volna csinálni. Magas szakmai színvonal, remek klasszikus darabok, női szerepek, spicc-cipő, humor, vidámság, paródia. 2012-ban már jelentkeztem náluk Ausztriában, Innsbruckban, tetszettem is nekik, de sajnos akkor nem volt hely az együttesben. Azt is tudni kell róluk, hogy rengetegen jelentkeznek hozzájuk, óriási érdeklődés van, ha meghirdetnek egy helyet. 2014-ben őszén nagyon furcsa dolog történt. A Trocksnál próbatáncoltam, úgy tűnt, jól sikerült, úgy köszöntek el tőlem, hogy látják, sokat fejlődtem az előző találkozásunk óta, majd értesítenek. Csak másnap vettem észre, hogy kerestek telefonon, mert felvettek, és hangposta-üzenetet hagytak számomra. Azonnal odaszaladtam, ám közölték, már felvettek valaki mást, mert engem nem értek el. Nem akartam hinni a fülemnek. Minden rábeszélőképességemet bevetettem, de hiába. Rettenetesen csalódott voltam. Aztán hazamentem, és megszólalt a telefon, felvettek. Öt napom maradt rá, hogy betanuljak, megtanuljak sminkelni, mert indultunk Hollandiába és Olaszországba turnéra.
Milyen az együttesben a hangulat, mennyire volt könnyű a beilleszkedés számodra?
M. L.: Mindenki barátságosan fogadott. Két éve nagyon megerősödött a csapat, technikailag is sokat fejlődött. A tagok mind nagyon színvonalas balettiskolákból, rendkívül felkészülten érkeznek. Jóban vagyunk egymással, szeretem az együttes tagjait. Szeretek Amerikában élni. Örülök, hogy sokat utazunk. 2016-ban Hawaii-on kezdünk, aztán Amerikában fogunk turnézni, utána Európa nagyvárosai következnek, majd ismét Amerika, és megint Európa. Még ugyanebben az évben Thaiföldön, Brazíliában és Kínában is várnak bennünket.
Mit gondolsz, meddig maradsz az együttesben?
M. L.: Korainak érzem a kérdést, éppen most kerültem be. Persze sok minden jár a fejemben. Európa is gyakran hiányzik. Imádom a francia nyelvet, az angol után franciául kezdtem tanulni. Koreográfusként egyelőre nem látom magam, de az lehet, hogy egyszer visszatérek a kortárs tánchoz. Azt sem zárom ki, hogy egyszer az amerikai filmiparban találom meg a helyemet. Egy összetett feladatot tudok elképzelni, például színészeket felkészíteni, formába hozni egy-egy produkcióhoz, az étrendjük összeállításától, a jógától kezdve a különböző mozgásformákig.
Dióhéj
A Les Ballets Trockadero de Monte Carlo 1974-ben alakult. Előadásaik a klasszikus balettek koreográfiáira épülnek. Táncosaik technikailag remekül felkészült profik, akik balerinák neveihez hasonló felvett nevekkel szerepelnek. Major László Tatiana Youbetyabootskaja, illetve The Legupski Brothers néven szerepel az együttes honlapján, ahol a nevekhez fiktív életrajzok is tartoznak.
jártak nálunk, igaz, akkor még nem volt magyar tagjuk. Tavaly szeptember óta viszont van Major László személyében, vele beszélgettünk.
Kedves Tatiana, mondd, mikor és milyen műsorral léptek fel Budapesten?
M. L.: 2016. február 24-25-én vendégeskedik társulatunk a Budapest Táncfesztiválon a Művészetek Palotájában. A hattyúk tavát adjuk elő, rövidített verzióban, a Hattyú halála a közönség által legjobban szeretett része a programunknak. A Le Corsaire pas de deux Kalóza is leszek, ez a szerep valójában a névjegyem. Az együttes jelenlegi repertoárján van még a Paquita, ami Marius Petipa klasszikus koreográfiája nyomán készült, valamint a Go for Barocco, ami egy Balanchine-koreográfia paródiája, végül, de egyáltalán nem utolsósorban a Don Quixote. Utóbbiban is szerepelek.
Szeptemberben Londonban léptetek fel, az angol sajtó elragadtatva írt az együttesről, és külön kiemelte, hogy a Le Corsaire pas de deux Kalózaként csodálatosnak, káprázatosnak, akrobatikusnak, mi több, egyszerűen briliánsnak találták a teljesítményedet.
M. L.: Boldog vagyok, hogy ilyen szépeket írtak rólam, nagyon büszke vagyok arra is, hogy a The New York Times kétoldalas interjút közölt velem.
Menjünk vissza kicsit az időben, hogy kezdődött a pályafutásod?
M. L.: A Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános Iskola és Szakközépiskola elvégzése volt a kezdet. Már 14 évesen éreztem, hogy a spicc-cipő nagyon vonzó számomra. Persze egyáltalán nem tűnt reálisnak a klasszikus balett és a spicc-cipő iránt érzett vonzalmam párosítása mindaddig, amíg nem láttam a Seregi-féle Sylviát, amelyben Ámor spicc-cipőben táncol. Megkértem a mesternőt, hogy beállhassak a lányokkal gyakorolni, és két éven át gyakoroltam.
A klasszikus baletten kívül sokféle táncban kerested a helyed, disco free style-ban, show-táncban, számos díjat is bezsebeltél.
M. L.: Azt gondoltam, megfelelő az alkatom a klasszikus baletthez, de a Magyar Állami Operaházba nem vettek fel, igaz, jelen sem volt a próbatáncomon az akkori balettigazgató.
2007-től a Közép-Európa Táncszínházban táncoltál, dolgoztál Gergye Krisztiánnal és Frenák Pállal is.
M. L.: Azok nagyon jó évek voltak, Frenák volt számomra a színvonal csúcsa. Aztán amikor egyszer kiutaztunk Amerikába, előbb Houston, aztán New York teljesen magába szippantott. Pedig akkor még nem beszéltem angolul sem. Elhatároztam, hogy kipróbálom magam Amerikában, folyamatosan próbatáncokra jártam, fejlesztettem a testemet, no meg a nyelvtudásomat. Kaptam lehetőséget a North Carolina Dance Theatre-nél, az Atlantic City Balletnél, de éreztem, hogy nem ez az én utam.
2014 szeptembere óta a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo tagja vagy. Az ide vezető út nem lehetett könnyű, hogy sikerült?
M. L.: Amikor New Yorkban éltem, elhatároztam, nem jövök haza, amíg nem érem el a célomat. Nem állítom, hogy mindig könnyű volt, sőt, megesett, hogy a vízumom miatt kellett aggódnom, hogy pénzszűkében voltam, de olyan eset is volt, amikor kiraktak a lakásból, ahol éppen laktam. Igaz, a barátaim mindig azonnal segítettek. Úgy éreztem, hogy a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo minden tekintetben megtestesíti azt, amit szerettem volna csinálni. Magas szakmai színvonal, remek klasszikus darabok, női szerepek, spicc-cipő, humor, vidámság, paródia. 2012-ban már jelentkeztem náluk Ausztriában, Innsbruckban, tetszettem is nekik, de sajnos akkor nem volt hely az együttesben. Azt is tudni kell róluk, hogy rengetegen jelentkeznek hozzájuk, óriási érdeklődés van, ha meghirdetnek egy helyet. 2014-ben őszén nagyon furcsa dolog történt. A Trocksnál próbatáncoltam, úgy tűnt, jól sikerült, úgy köszöntek el tőlem, hogy látják, sokat fejlődtem az előző találkozásunk óta, majd értesítenek. Csak másnap vettem észre, hogy kerestek telefonon, mert felvettek, és hangposta-üzenetet hagytak számomra. Azonnal odaszaladtam, ám közölték, már felvettek valaki mást, mert engem nem értek el. Nem akartam hinni a fülemnek. Minden rábeszélőképességemet bevetettem, de hiába. Rettenetesen csalódott voltam. Aztán hazamentem, és megszólalt a telefon, felvettek. Öt napom maradt rá, hogy betanuljak, megtanuljak sminkelni, mert indultunk Hollandiába és Olaszországba turnéra.
Milyen az együttesben a hangulat, mennyire volt könnyű a beilleszkedés számodra?
M. L.: Mindenki barátságosan fogadott. Két éve nagyon megerősödött a csapat, technikailag is sokat fejlődött. A tagok mind nagyon színvonalas balettiskolákból, rendkívül felkészülten érkeznek. Jóban vagyunk egymással, szeretem az együttes tagjait. Szeretek Amerikában élni. Örülök, hogy sokat utazunk. 2016-ban Hawaii-on kezdünk, aztán Amerikában fogunk turnézni, utána Európa nagyvárosai következnek, majd ismét Amerika, és megint Európa. Még ugyanebben az évben Thaiföldön, Brazíliában és Kínában is várnak bennünket.
Mit gondolsz, meddig maradsz az együttesben?
M. L.: Korainak érzem a kérdést, éppen most kerültem be. Persze sok minden jár a fejemben. Európa is gyakran hiányzik. Imádom a francia nyelvet, az angol után franciául kezdtem tanulni. Koreográfusként egyelőre nem látom magam, de az lehet, hogy egyszer visszatérek a kortárs tánchoz. Azt sem zárom ki, hogy egyszer az amerikai filmiparban találom meg a helyemet. Egy összetett feladatot tudok elképzelni, például színészeket felkészíteni, formába hozni egy-egy produkcióhoz, az étrendjük összeállításától, a jógától kezdve a különböző mozgásformákig.
Dióhéj
A Les Ballets Trockadero de Monte Carlo 1974-ben alakult. Előadásaik a klasszikus balettek koreográfiáira épülnek. Táncosaik technikailag remekül felkészült profik, akik balerinák neveihez hasonló felvett nevekkel szerepelnek. Major László Tatiana Youbetyabootskaja, illetve The Legupski Brothers néven szerepel az együttes honlapján, ahol a nevekhez fiktív életrajzok is tartoznak.