Shakespeare-hez erős társulat kell 2016. március 05. / Kovács Emőke Február közepén egy igazi szenvedélytörténet premierjére kerül sor a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. A velencei kalmár időtálló kérdéseket feszeget: megbízhatunk-e a törvényekben, a nőkben, a pénzben, az emberi kapcsolatokban, az ígért szóban. Shakespeare-ről, a készülő előadásról Bagó Bertalannal, a fehérvári teátrum művészeti vezetőjével, a darab rendezőjével beszélgettünk. Milyen ötlet, elképzelés alapján került be A velencei kalmár a 2015/2016-os évadba? B. B.: A Vörösmarty Színház vezetősége fontosnak tartja, hogy minden évben műsorra tűzzön egy Shakespeare-darabot – az ún. Shakespeare-kurzusunkban, az előző évadokban, bemutattuk a Lear királyt és a Hamletet. Shakespeare-t, véleményem szerint, csak erős társulat vehet elő, ahol nagyformátumú színészek játszanak, nálunk ez Fehérváron adott. A velencei kalmár igencsak aktuális ebben a világban, amiben élünk. Rendezői megoldásként a direkt aktualizálásokat nem szeretem, de azok a problémák, amiket a dráma felvet, benne van a levegőben: a törvényhez, a joghoz, az idegenekhez való viszonyulás, és egy nagyon fontos kérdés: mi a határa a gyűlöletnek. Minden olyan szenvedélyt felmutat, ami tulajdonképpen befolyásolja a mindennapi életünket. Mit értesz az alatt, hogy nem szereted a direkt aktualizálásokat? B. B.: Másképp fogalmazok, nem szeretem a primitív aktualizálást, azaz nem szándékom az aktuális politikusokat vagy politikai nézeteket kigúnyolni. A rendezéseimhez azért választom az adott darabot, mert úgy gondolom, hogy a témája, hangulata, jellemei, konfliktusai benne vannak a mindennapjainkban, ezért nem kell erőltetetten maivá tenni. Félreértés ne essék, A velencei kalmárt nem történelmi pannóként fogom színpadra állítani, nem a reneszánszban fog játszódni. Úgy gondolom, ez a történet annál egyetemesebb, erősebb, mint hogy egyetlen emberre vagy embercsoportra ráhúzzuk. Az egyik legproblematikusabb shakespeare-i műnek tartják, ugyanis a felvetett kérdések száma nincsen arányban a megválaszolt kérdések számával. B. B.: Mindegyik Shakespeare-mű problematikus, ugyanakkor mindegyiket lehet nagyon egyszerűen játszani. Olyan, mint a Himalája: több úton lehet felmenni a csúcsra. Igyekszem az indokokat megkeresni, például, hogyan jut el egy ember odáig, hogy gyűlöletből ki akarjon vágni egyfontnyi húst a másik emberből. Ez annyira erős gesztus, hogy nem szabad átsiklani fölötte, hiszen valaminek a következményeképp akar ekképp cselekedni – de ez nem egyenlő a gonoszsággal. Ha az embert kirekesztik, akkor képes elmenni a végsőkig. Nem szabad önmagában az eredményt megítélni, az okokat kell megvizsgálni. A velencei kalmár nagyon összetett mű, egy adott ponton már nem lehet tudni, ki gyűlöli a másikat jobban. A Shakespeare-darabokban benne van az összes lényeges lélektani kérdés, a rendezőnek pedig az a feladata, hogy megmutassa, mi van a dolgok hátterében. Megjelenik a zsidóellenesség, Antonio szerelme Bassanio iránt, illetve Velence erkölcse és jogszolgáltatása. Melyik szálat szeretnéd a leginkább hangsúlyozni? B. B.: Ezeknek a szálaknak az ezer ága-bogát mind szeretném megmutatni, akárcsak a jellemek bonyolultságát a szenvedély által. Minden fonalat szeretnénk a csapattal kibogozni, hiszen ettől áll össze a történet. Nádasdy Ádám fordítását használjátok. Miért erre esett a választás? B. B.: Elolvastam több fordítást, azt gondolom, hogy Nádasdy fordítása által egy új, 21. századi darabot kaptunk. A szóhasználata érthető, mai, pörgős, ugyanakkor lírai. Mit kértél a díszlet- és jelmeztervezőtől? B. B.: Sok helyszínes darabról van szó, hol Belmontban vagyunk, hol Velencében. Azt szeretném megmutatni a díszlet által, hogy mindannyian ugyanabban a ládikában élünk, közösek a történeteink, a vágyaink, a mindennapjaink, így nevetséges a gyűlölködés, amivel egymás ellen fordulunk. |