2016. december 23. / Kovács Emőke
A székesfehérvári Vörösmarty Színházban egy igazán különleges Három nővér előadás született Szikora János rendezésében: a főszereplők megkettőzésével az alkotók arra a kérdésre keresik a választ, hogy hová tűnnek, mivé lesznek egykor viselt alakjaink. Hol mutatkozik meg egy
fiatalban a majdani öreg, és hogyan bukkan elő az öregekből egy lobbanásnyi időre a fiatal? A Mását alakító Tóth Ildikóval és a Csebutikint megformáló Gáspár Sándorral beszélgettünk.
A színészek nagy többsége kifejezetten örül, ha Csehovot játszhat. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?
G. S.: Nagyon szeretem Csehovot, mert a legmagasabb szintű színészi összjátékot igénylik a darabjai, és a legmagasabb technikai felkészültséget is egyben. Ahhoz, hogy ezeknek a sorsoknak és szituációknak igazi hitelt tudjunk adni, sok-sok apró mozzanatot kell megfejtenünk, egymás mellé illesztenünk, és ez egy nagyon izgalmas kirakósdi – egyszerre igazi nagy játéka a színészeknek és a rendezőnek.
T. I.: Csehovnak szerteágazó és mély tudása van az emberről, a férfi és női lélekről. Azért öröm a darabjaival foglalkozni, mert soha nem lehet pontot tenni a történetei végére. Ahogy az ember önmaga is változik, időről időre felfedez a szövegekben újabb és újabb megfejtésre váró titkokat. Csehov írásainak egyik főmotívuma az elmúlás, az időhöz való viszonyulásunk, és ez a kérdés egy olyan örök körforgás része, ami soha nem lesz unalmas.
Mi adja a Csehov-szövegek időtlenségét?
G. S.: Azok a magánéleti és közéleti problémák, amelyek Csehovot foglalkoztatták, ma is jelen vannak az életünkben, és száz-kétszáz év múlva is lesz aktualitásuk. Az emberiség kapcsolatrendszerei alapvetően nem változnak, a most élő magánemberek számára is jól ismertek a csehovi hősök gondolatai, egymásból való kiábrándulásai és egymásba való bonyolódásai.
T. I.: Ismeri az embert mozgató alapvető törvényszerűségeket, ugyanakkor nem bizton állítja azokat, inkább megfigyelő, soha nem kapom azon, hogy gőggel viszonyulna a szereplőihez. Nyilván a darabjaiban lévő társadalmi és szociális környezet ma másképp fest, de ha lefejtjük a hagymahéjakat, az emberi természet lényege nem változott.
Milyennek látod Csebutikint?
G. S.: Tipikus csehovi és mai figura. Egy nagy csalódást cipel a hátán, egy fiatalkori viszonzatlan szerelmet, ami az egész életére kihat, és tulajdonképpen el is telt az élete ezzel a csalódottsággal és kiábrándultsággal, amihez felvesz egy túlélési arcot, egy bohócszerepet, ami aztán bizonyos időszakonként lenullázódik és felrobban. Ez a környezetére nézvést rendkívül ijesztő tud lenni. Különleges – talán az egyetlen igazi, mély – szeretet fűzi Irinához, hozzá vonzódik az édesanyja emlékén keresztül.
Milyen nőnek látod Mását?
T. I.: Szerintem Csehov az összes férfi- és nőalakjában jelen van. Olyan, mintha a szereplői – nemcsak a Három nővérben, hanem a Ványa bácsiban, a Sirályban, a Cseresznyéskertben is − az emberfajtáról összegeznének lényeges vonásokat, amelynek sokféle-fajta elágazása lehet. Mása nagyon korán férjhez ment, ki akart szabadulni a családi közegéből, szerintem hirtelen felindulásból tette, mert azt hitte, hogy ezzel minden megváltozik. Aztán nagyon hamar rájött, hogy a Kuliginnal való közös élete nem volt megoldás semmire, ebbe belekeseredett és beleundorodott, és talán nem elég bátor ahhoz, hogy változtasson. Az akkori társadalomban jóval nehezebb volt kilépni egy házasságból, ma már könnyebb, de szerintem ma is sok nő nem meri megtenni ezt a lépést. A három lány közül talán Mása a legforradalmibb és egyszerre a legmegalkuvóbb.
Milyen ívet ír le Csebutikin élete a cselekmény ideje alatt?
G. S.: Egy helyben ül, el is mondják, hogy „maga mindig itt ücsörög”. Azt gondolom, hogy az ő élete erre predesztinált, jelen van, mindennek tanúja, mindenhez hozzá tud szólni, mindent lát, mindent átélt, olyan sok újat nem vár az élettől, nem is tudja az életét úgy generálni, hogy megváltozzon. Egy ponton ironikusan azt mondja, hogy „visszajövök és gyökeresen új életet kezdek”, de ő is nevet ezen. Ő maga a reménytelenség szimbóluma.
Milyen tulajdonsága mutatott fogást, ami alapján el tudtál indulni a karakter-felépítésben?
G. S.: Olvassa az ember a szöveget, és minél többet foglalkozik vele – azért is említettem, hogykirakósdi –, annál inkább világossá válik, hogyan viszonyul a környezetéhez, azon belül kivel milyen kapcsolata van. Ebben a figurában a legérdekesebb a túlélési technikája és az a fajta megőrzött szeretet, ami az élethez köti – és ez Irina által az anya emlékképéhez kapcsolódik.
T. I.: Az ember a mindenséget hordozza magában – ebből a mindenségből, magamból és a Csehov által megírt történetből ki kell fejtegetnem, hogy mi az, ami izgalmas és érdekes lehet ebben a nőben. Ha megtaláltam, megpróbálom nagyon erőteljesen képviselni.
fiatalban a majdani öreg, és hogyan bukkan elő az öregekből egy lobbanásnyi időre a fiatal? A Mását alakító Tóth Ildikóval és a Csebutikint megformáló Gáspár Sándorral beszélgettünk.
A színészek nagy többsége kifejezetten örül, ha Csehovot játszhat. Te hogy vagy ezzel a kérdéssel?
G. S.: Nagyon szeretem Csehovot, mert a legmagasabb szintű színészi összjátékot igénylik a darabjai, és a legmagasabb technikai felkészültséget is egyben. Ahhoz, hogy ezeknek a sorsoknak és szituációknak igazi hitelt tudjunk adni, sok-sok apró mozzanatot kell megfejtenünk, egymás mellé illesztenünk, és ez egy nagyon izgalmas kirakósdi – egyszerre igazi nagy játéka a színészeknek és a rendezőnek. T. I.: Csehovnak szerteágazó és mély tudása van az emberről, a férfi és női lélekről. Azért öröm a darabjaival foglalkozni, mert soha nem lehet pontot tenni a történetei végére. Ahogy az ember önmaga is változik, időről időre felfedez a szövegekben újabb és újabb megfejtésre váró titkokat. Csehov írásainak egyik főmotívuma az elmúlás, az időhöz való viszonyulásunk, és ez a kérdés egy olyan örök körforgás része, ami soha nem lesz unalmas.
Mi adja a Csehov-szövegek időtlenségét?
G. S.: Azok a magánéleti és közéleti problémák, amelyek Csehovot foglalkoztatták, ma is jelen vannak az életünkben, és száz-kétszáz év múlva is lesz aktualitásuk. Az emberiség kapcsolatrendszerei alapvetően nem változnak, a most élő magánemberek számára is jól ismertek a csehovi hősök gondolatai, egymásból való kiábrándulásai és egymásba való bonyolódásai.
T. I.: Ismeri az embert mozgató alapvető törvényszerűségeket, ugyanakkor nem bizton állítja azokat, inkább megfigyelő, soha nem kapom azon, hogy gőggel viszonyulna a szereplőihez. Nyilván a darabjaiban lévő társadalmi és szociális környezet ma másképp fest, de ha lefejtjük a hagymahéjakat, az emberi természet lényege nem változott.Milyennek látod Csebutikint?
G. S.: Tipikus csehovi és mai figura. Egy nagy csalódást cipel a hátán, egy fiatalkori viszonzatlan szerelmet, ami az egész életére kihat, és tulajdonképpen el is telt az élete ezzel a csalódottsággal és kiábrándultsággal, amihez felvesz egy túlélési arcot, egy bohócszerepet, ami aztán bizonyos időszakonként lenullázódik és felrobban. Ez a környezetére nézvést rendkívül ijesztő tud lenni. Különleges – talán az egyetlen igazi, mély – szeretet fűzi Irinához, hozzá vonzódik az édesanyja emlékén keresztül.
Milyen nőnek látod Mását?
T. I.: Szerintem Csehov az összes férfi- és nőalakjában jelen van. Olyan, mintha a szereplői – nemcsak a Három nővérben, hanem a Ványa bácsiban, a Sirályban, a Cseresznyéskertben is − az emberfajtáról összegeznének lényeges vonásokat, amelynek sokféle-fajta elágazása lehet. Mása nagyon korán férjhez ment, ki akart szabadulni a családi közegéből, szerintem hirtelen felindulásból tette, mert azt hitte, hogy ezzel minden megváltozik. Aztán nagyon hamar rájött, hogy a Kuliginnal való közös élete nem volt megoldás semmire, ebbe belekeseredett és beleundorodott, és talán nem elég bátor ahhoz, hogy változtasson. Az akkori társadalomban jóval nehezebb volt kilépni egy házasságból, ma már könnyebb, de szerintem ma is sok nő nem meri megtenni ezt a lépést. A három lány közül talán Mása a legforradalmibb és egyszerre a legmegalkuvóbb.
Milyen ívet ír le Csebutikin élete a cselekmény ideje alatt?
G. S.: Egy helyben ül, el is mondják, hogy „maga mindig itt ücsörög”. Azt gondolom, hogy az ő élete erre predesztinált, jelen van, mindennek tanúja, mindenhez hozzá tud szólni, mindent lát, mindent átélt, olyan sok újat nem vár az élettől, nem is tudja az életét úgy generálni, hogy megváltozzon. Egy ponton ironikusan azt mondja, hogy „visszajövök és gyökeresen új életet kezdek”, de ő is nevet ezen. Ő maga a reménytelenség szimbóluma.
Milyen tulajdonsága mutatott fogást, ami alapján el tudtál indulni a karakter-felépítésben?
G. S.: Olvassa az ember a szöveget, és minél többet foglalkozik vele – azért is említettem, hogykirakósdi –, annál inkább világossá válik, hogyan viszonyul a környezetéhez, azon belül kivel milyen kapcsolata van. Ebben a figurában a legérdekesebb a túlélési technikája és az a fajta megőrzött szeretet, ami az élethez köti – és ez Irina által az anya emlékképéhez kapcsolódik.
T. I.: Az ember a mindenséget hordozza magában – ebből a mindenségből, magamból és a Csehov által megírt történetből ki kell fejtegetnem, hogy mi az, ami izgalmas és érdekes lehet ebben a nőben. Ha megtaláltam, megpróbálom nagyon erőteljesen képviselni.