2017. február 13. / Kovács Gellért
Ígéretes vígjátékszínészből A-listás sztár, majd hosszú mellőzés és egy rendezés után drámai nagyágyú. Nagyjából így foglalhatnánk össze röviden a csodálatos Michael Keaton (született
Michael John Douglas) eddigi karrierjét. A magyar mozikba február 2-án érkező Az alapító apropóján kicsit közelebbről is szemügyre vettük pályafutása kiemelkedőbb állomásait.
Keaton 1.0
Éjszakai műszak (1981)
Számos tévés szerep után az első nagy áttörés. Ron Howard korai rendezésében Keaton és haverja (Henry Winkler) hullaházi melósokból stricivé avanzsálnak, ami nekünk nagyon mulatságos lesz, nekik meg rettentően kockázatos. Az már itt is kiderült, hogy Keaton zseniális komikus, ráadásul már itt is úgy villogtatta a szemeit, mint akinek teljesen elmentek otthonról, s nem is jönnek vissza.
Beetlejuice – Kísértethistória (1988)
Egy kifizetődő kapcsolat kezdete: Tim Burton második nagyfilmjében Keaton vicces-félelmetes maszkot kapott, s a frászt hozta mindenkire, ahogy megmutatta a kezdőknek, hogyan is viselkedik egy igazán nagypályás szellem. Alapfilm lett belőle, számos leágazással, ráadásul hamarosan a moziban is folytatása következik!
Batman (1989)
„Én vagyok a Denevérember!” – suttogta agresszívan a grabancon ragadott piti bűnözőnek, s Burton gótikus képregény-adaptációja akkora gigasiker lett, hogy a címszereplőnek nem is kellett kiabálnia. Megtette ezt helyette a hisztérikusan fenomenális Jack Nicholson Joker szerepében, s bár a mai napig nehéz eldönteni, hogy Keaton feszengett-e Batmanként, vagy egyszerűen csak így értelmezte a figurát, a folytatásra azért még magára kapta a legendás jelmezt.
Csendes terror (1990)
És az a jelmez rászorult rendesen. Pedig ő keményen dolgozott rajta, még a második Batman-film előtt is, hogy ne csak a képregényfigurát lássa benne a közönség (akkor még nem volt feltétlenül vonzó főállású szuperhősnek lenni). Ebben a thrillerben elmebeteg szomszédot alakított, igen hatásosan, de forgatott több más mellett Kenneth Branagh dirigálásával Shakespeare-adaptációt (Sok hűhó semmiért), könnyes melodrámát (Életem), újságírós filmet (Lapzárta), s persze helyzetkomikumos-jutalomjátékos vígjátékot is (Közös többszörös). De egyikkel se aratott őrült sikereket.
Jackie Brown (1997)
Sőt, némelyikkel csúnyán meg is bukott. Na, nem Tarantino stílusos Elmore Leonard-adaptációjával, melyben bravúros csapatjátékosként hozta Ray Nicolettét, a nagyon nem szimpatikus, de annál szórakoztatóbb FBI-ügynököt, aki egyébként a Mint a kámfor című Steven Soderbergh-moziban is feltűnik. A Hóbaráttal viszont nagyon nagyot hasalt, s bár azért időről időre volt munkája, olybá tűnt, kisodródik az igazán jóból, s szépen lassan elfeledett hollywoodi sztár lesz belőle.
Keaton 2.0
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014)
A színész, aki egy szuperhős denevérbőrében lett gigasztár, s aztán nem tudott tovább kapaszkodni, egy olyan színészt játszik, aki egy (szintén szárnyas) szuperhős bőrében lett gigasztár, de nem tud vagy nem is akar igazán tovább kapaszkodni. Véletlen? Nyilván nem, bár Keatontól alighanem kapnánk egy-két tockost, ha rákérdeznénk erre, mert már a premier idején is látványosan unta a témát. Pedig hát Alejandro G. Inárritu 4 Oscar-díjat nyert, nagyon magabiztos (meta)filmje, ha tetszik (neki), ha nem, kicsit tényleg Keatonról szól, de nincs is ezzel semmi baj, hiszen hibátlanul alakítja saját magát. Az Oscart sajnos elcsenték előle, de az igazi nyeremény az volt, hogy visszakerülhetett oda, ahova való: a foglalkoztatott és megbecsült színészek klubjába.
Spotlight: Egy nyomozás részletei (2015)
Na tessék, megint egy Oscar-díjas film, s na tessék, ez is milyen jó! Valódi újságírók egy valódi sztoriban, valódi színészekkel, s egy valóban pontos Michael Keatonnal, aki azt sem felejtette el, milyen az, amikor nem csak rá vetül a reflektorfény. Mert bizony ő visszafogott, finom játékra is képes, ahol „csak” egy elhivatott oknyomozót kell megszemélyesíteni – benne volt ez mindig, csak még kevesek akarták kihozni belőle. Tom McCarthy akarta, megcsinálta, s bár Walter Robinsonért nem hogy Oscart, de nominációt se kapott Keaton, öröm volt nézni, ahogy a többiekkel együtt ugrált boldogan a tavalyi gálán.
Az alapító (2016)
Ismét egy igaz történet. Ray Crock, a fickó, aki lenyúlta a McDonald bratyóktól a brandet. Egy ravasz, a sikerért bármire képes üzletember története, aki nagyobb üdítővel és sült krumplival zabálta az amerikai álmot. Bár egyértelműen a díjszezonra időzítették, mégsem szólt nagyot John Lee Hancock életrajzi mozija, pedig egyáltalán nem rossz, csak nem igazán kiemelkedő. Keaton persze hibátlan, bár igazán akkor tud belendülni, amikor eljutunk odáig, hogy Crock igazán megkeverheti a menükártyákat. Addig viszont elég nehéz eldönteni, hogy a film kritizálja, vagy inkább élteti a bemutatott gyorséttermi karriersztorit.
Pókember: Hazatérés (2017)
Jó, hát ez egy tipikus ziccerhelyzet – Keaton mégsem akarta elvállalni az új Pókember-mozi főgonoszának szerepét. De aztán elvállalta. És nagyon helyesen tette, elvégre, gondoljunk csak bele: a DC egyik leghíresebb karakterének egykori megformálója lesz a Keselyű egy Marvel-produkcióban, mégpedig a Birdman után néhány esztendővel... Gyönyörű! Remélhetőleg a film is izgalmas lesz – júliusban megnézzük!
+1:
Michael Keaton rendez: A csendes bérgyilkos (2008)
Nem is az volt fura, hogy Keaton rendezésre adta a fejét, hanem inkább az, hogy ennyit várt vele. A Sundance-en bemutatott független (romantikus) bűndrámának nem hazudik a magyar címe: egy csendes bérgyilkosról szól, aki tényleg nagyon csendes, mint ahogy a film is az, már amennyire egy bérgyilkosról mesélő történet csendes tud lenni. A különleges szépségű Kelly Macdonald legalább annyira emlékezetes a másik főszerepben, mint maga Michael Keaton, aki nem vállalt sokat, azt viszont tisztességgel ledirigálta. Moziforgalmazásban nálunk nem volt látható a film, de DVD-n szerencsére megjelent.
Michael John Douglas) eddigi karrierjét. A magyar mozikba február 2-án érkező Az alapító apropóján kicsit közelebbről is szemügyre vettük pályafutása kiemelkedőbb állomásait.
Keaton 1.0
Éjszakai műszak (1981)
Számos tévés szerep után az első nagy áttörés. Ron Howard korai rendezésében Keaton és haverja (Henry Winkler) hullaházi melósokból stricivé avanzsálnak, ami nekünk nagyon mulatságos lesz, nekik meg rettentően kockázatos. Az már itt is kiderült, hogy Keaton zseniális komikus, ráadásul már itt is úgy villogtatta a szemeit, mint akinek teljesen elmentek otthonról, s nem is jönnek vissza.
Beetlejuice – Kísértethistória (1988)
Egy kifizetődő kapcsolat kezdete: Tim Burton második nagyfilmjében Keaton vicces-félelmetes maszkot kapott, s a frászt hozta mindenkire, ahogy megmutatta a kezdőknek, hogyan is viselkedik egy igazán nagypályás szellem. Alapfilm lett belőle, számos leágazással, ráadásul hamarosan a moziban is folytatása következik!
Batman (1989)
„Én vagyok a Denevérember!” – suttogta agresszívan a grabancon ragadott piti bűnözőnek, s Burton gótikus képregény-adaptációja akkora gigasiker lett, hogy a címszereplőnek nem is kellett kiabálnia. Megtette ezt helyette a hisztérikusan fenomenális Jack Nicholson Joker szerepében, s bár a mai napig nehéz eldönteni, hogy Keaton feszengett-e Batmanként, vagy egyszerűen csak így értelmezte a figurát, a folytatásra azért még magára kapta a legendás jelmezt.
Csendes terror (1990)
És az a jelmez rászorult rendesen. Pedig ő keményen dolgozott rajta, még a második Batman-film előtt is, hogy ne csak a képregényfigurát lássa benne a közönség (akkor még nem volt feltétlenül vonzó főállású szuperhősnek lenni). Ebben a thrillerben elmebeteg szomszédot alakított, igen hatásosan, de forgatott több más mellett Kenneth Branagh dirigálásával Shakespeare-adaptációt (Sok hűhó semmiért), könnyes melodrámát (Életem), újságírós filmet (Lapzárta), s persze helyzetkomikumos-jutalomjátékos vígjátékot is (Közös többszörös). De egyikkel se aratott őrült sikereket.
Jackie Brown (1997)
Sőt, némelyikkel csúnyán meg is bukott. Na, nem Tarantino stílusos Elmore Leonard-adaptációjával, melyben bravúros csapatjátékosként hozta Ray Nicolettét, a nagyon nem szimpatikus, de annál szórakoztatóbb FBI-ügynököt, aki egyébként a Mint a kámfor című Steven Soderbergh-moziban is feltűnik. A Hóbaráttal viszont nagyon nagyot hasalt, s bár azért időről időre volt munkája, olybá tűnt, kisodródik az igazán jóból, s szépen lassan elfeledett hollywoodi sztár lesz belőle.
Keaton 2.0
Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014)
A színész, aki egy szuperhős denevérbőrében lett gigasztár, s aztán nem tudott tovább kapaszkodni, egy olyan színészt játszik, aki egy (szintén szárnyas) szuperhős bőrében lett gigasztár, de nem tud vagy nem is akar igazán tovább kapaszkodni. Véletlen? Nyilván nem, bár Keatontól alighanem kapnánk egy-két tockost, ha rákérdeznénk erre, mert már a premier idején is látványosan unta a témát. Pedig hát Alejandro G. Inárritu 4 Oscar-díjat nyert, nagyon magabiztos (meta)filmje, ha tetszik (neki), ha nem, kicsit tényleg Keatonról szól, de nincs is ezzel semmi baj, hiszen hibátlanul alakítja saját magát. Az Oscart sajnos elcsenték előle, de az igazi nyeremény az volt, hogy visszakerülhetett oda, ahova való: a foglalkoztatott és megbecsült színészek klubjába.
Spotlight: Egy nyomozás részletei (2015)
Na tessék, megint egy Oscar-díjas film, s na tessék, ez is milyen jó! Valódi újságírók egy valódi sztoriban, valódi színészekkel, s egy valóban pontos Michael Keatonnal, aki azt sem felejtette el, milyen az, amikor nem csak rá vetül a reflektorfény. Mert bizony ő visszafogott, finom játékra is képes, ahol „csak” egy elhivatott oknyomozót kell megszemélyesíteni – benne volt ez mindig, csak még kevesek akarták kihozni belőle. Tom McCarthy akarta, megcsinálta, s bár Walter Robinsonért nem hogy Oscart, de nominációt se kapott Keaton, öröm volt nézni, ahogy a többiekkel együtt ugrált boldogan a tavalyi gálán.
Az alapító (2016)
Ismét egy igaz történet. Ray Crock, a fickó, aki lenyúlta a McDonald bratyóktól a brandet. Egy ravasz, a sikerért bármire képes üzletember története, aki nagyobb üdítővel és sült krumplival zabálta az amerikai álmot. Bár egyértelműen a díjszezonra időzítették, mégsem szólt nagyot John Lee Hancock életrajzi mozija, pedig egyáltalán nem rossz, csak nem igazán kiemelkedő. Keaton persze hibátlan, bár igazán akkor tud belendülni, amikor eljutunk odáig, hogy Crock igazán megkeverheti a menükártyákat. Addig viszont elég nehéz eldönteni, hogy a film kritizálja, vagy inkább élteti a bemutatott gyorséttermi karriersztorit.
Pókember: Hazatérés (2017)
Jó, hát ez egy tipikus ziccerhelyzet – Keaton mégsem akarta elvállalni az új Pókember-mozi főgonoszának szerepét. De aztán elvállalta. És nagyon helyesen tette, elvégre, gondoljunk csak bele: a DC egyik leghíresebb karakterének egykori megformálója lesz a Keselyű egy Marvel-produkcióban, mégpedig a Birdman után néhány esztendővel... Gyönyörű! Remélhetőleg a film is izgalmas lesz – júliusban megnézzük!
+1:
Michael Keaton rendez: A csendes bérgyilkos (2008)
Nem is az volt fura, hogy Keaton rendezésre adta a fejét, hanem inkább az, hogy ennyit várt vele. A Sundance-en bemutatott független (romantikus) bűndrámának nem hazudik a magyar címe: egy csendes bérgyilkosról szól, aki tényleg nagyon csendes, mint ahogy a film is az, már amennyire egy bérgyilkosról mesélő történet csendes tud lenni. A különleges szépségű Kelly Macdonald legalább annyira emlékezetes a másik főszerepben, mint maga Michael Keaton, aki nem vállalt sokat, azt viszont tisztességgel ledirigálta. Moziforgalmazásban nálunk nem volt látható a film, de DVD-n szerencsére megjelent.