Holdfény
2017. március 14. / Sz. B.

Az identitáskeresés az első és második filmesek gyakori témaválasztása. Bemutatkozó munkája, a kisebb fesztiválokon bemutatott, rendkívül alacsony költségvetésű Medicine for Melancholy után Barry Jenkins nyolc évig érlelte következő filmtervét, és talán megérte ennyi ideig várnia:

a 2016 legnagyobb független filmes sikereként ünnepelt Holdfény már nem egy kezdő próbálkozása, hanem kiforrott és átgondolt munka, mely – Linklater Sráckorát megidézve – egy fiatalember életének leg­fontosabb állomásain keresztül mutatja be a felnőtté válás zűrös fo­lya­matát.
Jenkins főszereplője egy meleg afro-amerikai fiú, aki drogfüggő, erő­sza­kos anyja elől menekülve egy dílerben lel apafigurára – az író-ren­de­ző e tragédiákkal terhelt élettörténetet azzal teszi átélhetővé, hogy a cselekményt a fiú nézőpontjára szűkítve univerzális kérdésekről be­szél. A tartalom markáns vizualitással és a képekkel egyenrangú, erőteljes zenei aláfestéssel párosul: mintha csak Wong Kar-Wai szín­ke­ze­lé­se találkozna a kései Terrence Malick-mozik ka­me­ra­mun­ká­já­val, Philip Glass zongorafutamaira – és mindez a gettódrámák közegében. És éppen ez a rendezői vehemencia, ez a sok-sok hatás tesz keresztbe a születendő mesterműnek: a Holdfény a részleteiben tökéletes, összességében azonban katarzis helyett inkább a déjà vu érzéssel aján­dé­koz­za meg nézőit.

Holdfény (12)
(Moonlight)
Amerikai, feliratos film
Rendező: Barry Jenkins
Főszereplők: Alex R. Hibbert, Ashton Sanders, Trevante Rhodes, Mahershala Ali, Naomie Harris
111 perc
Forgalmazó: Vertigo Média
Már a mozikban