2008. október 08. / Csejtei Orsolya
Ferdinand Hodler az európai szecesszió és szimbolizmus leghíresebb genfi mestere, Gustav Klimt mellett a
Jugendstil egyik korai meghatározó személyisége. Budapesten csak most, de igen előkelő helyen, a Szépművészeti Múzeum nagy európai művészegyéniségeket bemutató sorozatában, Monet, Manet és Van Gogh után, valamint a 2011-re tervezett Cézanne-kiállítás előtt debütálnak életműszerűen a festményei.
Tájak és emberek, átszőve az ábránd és a képzelet, az álom és a halál fonalával. Durván összegezve ez az, amit a Szépművészeti megannyi Hodler-terme felénk, nézők felé közvetít, légyen szó akár önarcképeiről, padon gubbasztó, munka nélküli öregemberről, az Eiger, a Mönch vagy a Jungfrau ködtengerben úszó hegycsúcsairól vagy épp Valentine Godé-Darelről, a kedvesről és a modellről, aki 1913-ban, rákbetegen szült kislányt a mesternek. Érzékenyen, szellős eleganciával rendezett, látványos kiállítás a Szépművészeti Hodler-tárlata, mely az első teremtől a legutolsóig, a diákkori próbálkozásoktól a Pillantás a végtelenbe érett, szecesszista nőlakjaiig egyforma intenzitással köti le a tekintetet. Sem a kezdeti szárnypróbálgatás, sem a saját hangot kereső kísérletezgetés nem unalmasabb a kiforrott Hodlernél. Ennek ellenére, ahogy sok kortársa, sokáig ő is kvázi névtelenül alkotott, s csak 1900-ban, majdnem 50 éves korában hozta meg neki a várva várt sikert a párizsi világkiállítás, ahol három aranyérmet is nyertek a munkái. Hodler azóta meghódította az egész világot, műveit aranyáron mérik, s ahhoz képest, hogy annak idején cégtáblák pingálásával volt kénytelen megkeresni a kenyerét, most életműve tekintélyes részét nagy svájci múzeumok és jelentős magángyűjtemények őrzik. Először 1889-ben figyelt fel rá a szakma, amikor is Az éjszaka (Die Nacht) című festményét, melyen az álom és a traumatikusan felbukkanó halál mellett ott a félreérthetetlen szexualitás is, hosszas vacillálás után végül is nem engedte bemutatni a genfi Musee Rath. Sebaj, gondolta Hodler, ha nem kell a múzeumnak, majd kell a magángalériáknak, melyek végül nemcsak hogy kapva kaptak a jelképesen 1 svájci frankért kínált festményen és a lehetőségen, hanem elindították alkotóját a világhírnév felé vezető úton. Nem sokkal a genfi múzeumi kudarc után Párizs, München és Velence versengett a sokkoló Éjszakáért. Aztán 1904-től, a bécsi szecessziós kiállítástól már az egész világ a lábai előtt hevert. Karrierjét az sem veszélyeztette, hogy 1914-ben Németországban kizárták valamennyi művésztársaságból, mert aláírt egy tiltakozó levelet a reimsi katedrális lerombolása ellen. Szülőhazájában, bármit is tett vagy tett volna, ő volt a svájci Klimt. Két képét is bankjegyek motívumaként használták fel, 1916-ban tiszteletbeli professzori címet kapott, egy évvel később pedig Genf díszpolgárává választották. 1914-től haláláig visszavonultan dolgozott Genfben, elsősorban a Pillantás a végtelenbe és a befejezetlenül maradt, Virágzás című, monumentális figurális kompozícióján, illetve „planetáris tájain”. A Genfi-tavat és a Mont Blanc hegyláncolatát napfelkeltekor vagy alkonyi fényben ábrázoló utolsó képei sajátságos kifejezői a természet nagy, derűs harmóniájáról szőtt látomásának.
A Szépművészeti Múzeum tárlatán hozzávetőlegesen 170 mű, 130 festmény és jó néhány rajz, valamint – igazi élvezetes bónuszként – egy-két fotó mesél az öregkorára az Alpok festőjévé avanzsált mesterről, akinek, legalábbis a képek tanúsága szerint, nemcsak az ecset és a szén szólalt meg varázslatos „hangon” a keze alatt, hanem a dob és a harmonika is.
Szépművészeti Múzeum
December 14-ig
2600/1300 Ft
Jugendstil egyik korai meghatározó személyisége. Budapesten csak most, de igen előkelő helyen, a Szépművészeti Múzeum nagy európai művészegyéniségeket bemutató sorozatában, Monet, Manet és Van Gogh után, valamint a 2011-re tervezett Cézanne-kiállítás előtt debütálnak életműszerűen a festményei.
Tájak és emberek, átszőve az ábránd és a képzelet, az álom és a halál fonalával. Durván összegezve ez az, amit a Szépművészeti megannyi Hodler-terme felénk, nézők felé közvetít, légyen szó akár önarcképeiről, padon gubbasztó, munka nélküli öregemberről, az Eiger, a Mönch vagy a Jungfrau ködtengerben úszó hegycsúcsairól vagy épp Valentine Godé-Darelről, a kedvesről és a modellről, aki 1913-ban, rákbetegen szült kislányt a mesternek. Érzékenyen, szellős eleganciával rendezett, látványos kiállítás a Szépművészeti Hodler-tárlata, mely az első teremtől a legutolsóig, a diákkori próbálkozásoktól a Pillantás a végtelenbe érett, szecesszista nőlakjaiig egyforma intenzitással köti le a tekintetet. Sem a kezdeti szárnypróbálgatás, sem a saját hangot kereső kísérletezgetés nem unalmasabb a kiforrott Hodlernél. Ennek ellenére, ahogy sok kortársa, sokáig ő is kvázi névtelenül alkotott, s csak 1900-ban, majdnem 50 éves korában hozta meg neki a várva várt sikert a párizsi világkiállítás, ahol három aranyérmet is nyertek a munkái. Hodler azóta meghódította az egész világot, műveit aranyáron mérik, s ahhoz képest, hogy annak idején cégtáblák pingálásával volt kénytelen megkeresni a kenyerét, most életműve tekintélyes részét nagy svájci múzeumok és jelentős magángyűjtemények őrzik. Először 1889-ben figyelt fel rá a szakma, amikor is Az éjszaka (Die Nacht) című festményét, melyen az álom és a traumatikusan felbukkanó halál mellett ott a félreérthetetlen szexualitás is, hosszas vacillálás után végül is nem engedte bemutatni a genfi Musee Rath. Sebaj, gondolta Hodler, ha nem kell a múzeumnak, majd kell a magángalériáknak, melyek végül nemcsak hogy kapva kaptak a jelképesen 1 svájci frankért kínált festményen és a lehetőségen, hanem elindították alkotóját a világhírnév felé vezető úton. Nem sokkal a genfi múzeumi kudarc után Párizs, München és Velence versengett a sokkoló Éjszakáért. Aztán 1904-től, a bécsi szecessziós kiállítástól már az egész világ a lábai előtt hevert. Karrierjét az sem veszélyeztette, hogy 1914-ben Németországban kizárták valamennyi művésztársaságból, mert aláírt egy tiltakozó levelet a reimsi katedrális lerombolása ellen. Szülőhazájában, bármit is tett vagy tett volna, ő volt a svájci Klimt. Két képét is bankjegyek motívumaként használták fel, 1916-ban tiszteletbeli professzori címet kapott, egy évvel később pedig Genf díszpolgárává választották. 1914-től haláláig visszavonultan dolgozott Genfben, elsősorban a Pillantás a végtelenbe és a befejezetlenül maradt, Virágzás című, monumentális figurális kompozícióján, illetve „planetáris tájain”. A Genfi-tavat és a Mont Blanc hegyláncolatát napfelkeltekor vagy alkonyi fényben ábrázoló utolsó képei sajátságos kifejezői a természet nagy, derűs harmóniájáról szőtt látomásának. A Szépművészeti Múzeum tárlatán hozzávetőlegesen 170 mű, 130 festmény és jó néhány rajz, valamint – igazi élvezetes bónuszként – egy-két fotó mesél az öregkorára az Alpok festőjévé avanzsált mesterről, akinek, legalábbis a képek tanúsága szerint, nemcsak az ecset és a szén szólalt meg varázslatos „hangon” a keze alatt, hanem a dob és a harmonika is.
Szépművészeti Múzeum
December 14-ig
2600/1300 Ft