„A kis pillanatok költője vagyok”
2017. augusztus 16. / D. Magyari Irma IV. A. oszt. tan.

Szív Ernő hírlapírónak ez már az ötödik tárcakötete: lassan az ötezredik tárcájánál tart. Azt kell róla tudni, hogy a Délmagyarország című napilap hasábjain született, és azért Szív, mert a szív mindig dolgozik, s mindig vaksötétben, s azért Ernő, mert Szép Ernő is az. Munkásságát többen rokonítják Darvasi László íróéval. Új kötete, Az irodalom ellenségei, az irodalom ellenségeiről szól. Meg az irodalomról, az irodalom szereplőiről, íróról, olvasóról, versről, regényről. És még arról is, hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt.

Semmi kétségem, hogy magával Szív Ernővel ülök szemben itt az Európa kávéházban. Én viszont egy érettségi előtt álló gimnazista vagyok, aki költő szeretnék lenni. Fiú legyek vagy lány?
Sz. E.: Lány.

És persze gyönyörű.
Sz. E.: Nem, ez egyáltalán nem feltétel. Egyébként minden, tizenhat-tizennyolc éves, költőnek készülő lány gyönyörű.

Tegeződhetünk vagy tetszik akarni lenni Ernő bácsi?
Sz. E.: Tegeződhetünk, persze. Nagyon szoktam értékelni, ha egy boltban letegeznek a fiatal eladólányok. Régebben felháborodtam, de ma már, ennyi tárca után, ez igen jó érzés.

Darvasi László, aki, ha jól tudom, Szív Ernő édesanyja…
Sz. E.: Nagynénje...

Bocsánat. Szóval Darvasi László azt nyilatkozta egyszer, hogy hibátlan szöveg nincs. Én ezzel nem értek egyet!
Sz. E.: Találkoztam egyszer egy költővel, a szomszédban lakik, aki azt mondta, hogy ő egy szonettet is meg tudna húzni, sorra! Ezekbe a szövegekbe, amiket ebben a kötetben olvashattál, édes, kicsi lány, és eredetileg különböző lapokban jelentek meg, én rendkívül keményen belenyúltam, erre késztetett a szerkesztőm is a Magvetőnél, Turi Tímea. Még így is maradtak szövegrészek, mondatok bőven, amikhez hozzá lehetne nyúlni.

Milyen a viszonyod a régebbi szövegeidhez?
Sz. E.: Elhalványulnak, még azok is, amiket nagyon szerettem. A legjobban azt kell szeretni, ami éppen megjelenik. És minden könyvét másképp szereti az ember, mert a könyvek is mások. Egy tárcagyűjteményre nem bízzuk rá a mindenséget. Egy regényre megpróbáljuk.

Mit lehet bízni egy tárcakönyvre?
Sz. E.: Az elvétett mozdulatot, a hibát, a délutáni alvást, a tekintetet, amivel valaki rád néz…

Azt gondoltam, írónak lenni, pláne költőnek, nagyon jó lehet, nem kell nyolcra járni, jön az ihlet, becsönget, megkávézunk, írok egy verset… A könyvedből az derül ki, hogy nem is olyan jó írónak lenni. Legalább egy könyvfesztivál, egy Könyvhét ünnep?
Sz. E.: Természetesen. Jó a többiekkel találkozni, és persze jó az olvasókkal, jó látni, hogy nézelődnek, vásárolnak. De ha épp könyve jelenik meg az írónak, akkor szorongás is, várakozás, félelem. Hogyan fogadják, veszik-e, jönnek-e dedikáltatni, eszébe jutnak-e az ismerőseinek a nevei, miket mondanak az olvasói…

Végül is kik, mik az irodalom ellenségei?
Sz. E.: Mindenki és minden, aki és ami él és mozog. De ez ironikus cím.

Jé, azt hittem, tök komoly! A szoros olvasás során megállapítottam, hogy Szív Ernő és Darvasi László sokban hasonlítanak, de sokban különböznek is. Szív például sokkal érzelmesebb. Vannak neki olyan kis lírai futamai.
Sz. E.: Biztos sokkal érzelmesebb vagyok. És vannak olyan gátjaim, amikkel Darvasi nem nagyon találkozik. Napi- vagy hetilapba írok, ott a komoly blaszfémia vagy a vulgáris beszéd nem ajánlott. Darvasi novellákat, regényeket meg színdarabokat ír, azokban bármi bárhogyan megtörténhet, ha esztétikailag rendben van. Én a kis pillanatok költője vagyok. Ezért jobban vagy bátrabban kimutatom a szeretetem valaki vagy valami iránt.

Darvasi versekkel kezdett, csak abbahagyta. De mintha Darvasi meg nem írt versei Szív Ernő tárcáiban szólalnának meg.
Sz. E.: Nagyon örülök, hogy ezt észrevetted. Szerintem is így van. De a líra Darvasi prózájából sem hiányzik, olykor az orrukra is koppintanak, hogy túl költőiek. Hát, Istenem… Ez egyébként a témától is függ. Egy ágas-bogas nagyregényben könnyebben szárnyal a nyelv. De ha a mostani szegénységről van szó, mint Darvasi Isten, haza, csal című novelláskötetében, akkor a nyelv szikárabb, kopogósabb, ha úgy tetszik, kegyetlenebb.

Megvizsgáltam az írói szókincsed. Két szó különösen feltűnő ebben a könyvben, többször is előfordul mindkettő. Az egyik a panama. Mit jelent nálad?
Sz. E.: A panama nálam ritmus- és hangulati elem. Annak idején a Panama-csatorna építését korrupciós botrányok kísérték. Én abban az értelemben használom, hogy ez egy világkorrupció, ez egy világcsalás, ez egy világbotrány! Esti Kornél is használja, lehet, tőle vettem át önkéntelenül, nem tudom.

A snassz egy nagyon komoly, megrázó írásban fordul elő többször, A Legionella-füzetben.
Sz. E.: Képzeld el, kicsi lány, úgy jártam tavaly nyáron, hogy majdnem meghaltam. De aztán mégse haltam meg és erről írtam egy füzetet. Néha az ember egyetlen szóba akarja belegyömöszölni a mondanivalót. Ez a vágy ennek a meghalástörténetnek az írása közben is feltámadt bennem, keresgettem egy szót arra, hogy milyen is, amikor az ember meghal, eltávozik erről a világról, és arra gondoltam, hogy snassz. Olyan semmi, olyan jelentéktelen. Olyan snassz. Borzasztó érdekes, hogy miközben itt nyögünk és viszünk mindent, földet, vizet, tüzet, levegőt, szerelmet, aközben olyan könnyen el lehet menni, hogy szörnyű. A szóban a dühöm, a felháborodásom is benne van, hogy tényleg ilyen snassz az egész? Ennyi? És tényleg.

Akkor ez panama is!
Sz. E.: Abszolút. Snassz panama.

Darvasi min dolgozik most?
Sz. E.: Regényt ír és novellákat, ahogy ez lenni szokott.

Bemutatnál neki valamikor? Úgy beszélgetnék vele a Növényevőkről!
Sz. E.: Virágzabálók. Persze!

Nem fog rád haragudni?
Sz. E.: Nem haragudós pasi. Azt szokta csak zokon venni, ha valaki nem öntözi a virágokat.

Darvasi László
Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
Magvető Könyvkiadó, 2017
352 oldal / 3499 Ft