2017. október 02. / Bóta Gábor
Jó pár évvel ezelőtt, a szilveszteri Operabálon, amikor megkérdeztük a patinás étterem emblémáját viselő, amúgy azért feltehetően nem ott állásban lévő pincért, hogy milyen bor van, azt válaszolta, piros és fehér. Ez skandalum, megengedhetetlen és felháborító, de jelzi, hogy honnan indultunk.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez a válasz még nem feltétlenül lett volna kirívó, bosszantó tudatlanságról árulkodó, a vendéglátást megszégyenítő. Rossz, vacak, cukrozott borokkal árasztották el az országot. De ezen a területen már egy ideje rohamléptekkel vágtázunk előre. Sok remek borász, sok kitűnő bor lett. Kihúzhatjuk magunkat, annak ellenére, hogy bár külföldön is díjakat nyernek, nem terjednek eléggé a világban. Akár már a szomszédos Ausztriában, ha bemegyünk egy nagy boltba, nem feltétlenül találunk magyar nedűket. Ezen a téren még bőven van mit tenni, ugyanakkor az elég világos, hogy a bortermelők szépen elhúztak az élelmiszertermelők előtt, hiszen a színvonalas éttermekben gyakori panasz, hogy nem lehet – vagy legalábbis nagyon nehéz – egyenletes minőségben megfelelő magyar alapanyagokat találni, amiket még pontosan szállítanak is.
Ilyen gond a borokkal már nincs, aki ért hozzájuk, aki veszi a fáradtságot, hogy járja a pincészeteket, nagy és igazán megfelelő választékot talál már belőlük. Nem véletlen, hogy a legkifinomultabb fine dining éttermek kínálatában is bőven szerepel magyar bor, meglehetős büszkeséggel ajánlják ezeket. És tán az sem véletlen, hogy a Budai Vár teraszain megrendezett Budapest Borfesztivál jóval nagyobb léptékű, szemlátomást több embert megmozgató, mint az amúgy remek Gourmet Fesztivál a Millenárison.
A magyar bornak érezhetően rajongótábora van. Jó nézni a megszámlálhatatlan standot, az impozáns Oroszlános Udvarban éppúgy, mint a Magyar Nemzeti Galéria előtti részen, ahol nem mellesleg gyönyörű a kilátás. Úgy borozgatni, eszegetni – mert bőven akad borkorcsolyának való –, hogy látjuk a fenséges panorámát, az azért pazar. És mindehhez ott-jártamkor, éppen a Magyar Jazz Napján, még több színpadról élőben jóféle jazz is szólt, más napokon pedig más típusú zene. A kultúra találkozik az ivás és az evés örömével. Temérdek, egészen különböző ember korzózik, izgalmas őket nézni, a fesztivál embermustra is, és ez fölöttébb jó. Mintha egy másik, békés, tényleg polgári Magyarországon lennénk, ahol nyugodtan lehet áldozni az élvezeteknek és a kultúrának.
Néhány évtizeddel ezelőtt ez a válasz még nem feltétlenül lett volna kirívó, bosszantó tudatlanságról árulkodó, a vendéglátást megszégyenítő. Rossz, vacak, cukrozott borokkal árasztották el az országot. De ezen a területen már egy ideje rohamléptekkel vágtázunk előre. Sok remek borász, sok kitűnő bor lett. Kihúzhatjuk magunkat, annak ellenére, hogy bár külföldön is díjakat nyernek, nem terjednek eléggé a világban. Akár már a szomszédos Ausztriában, ha bemegyünk egy nagy boltba, nem feltétlenül találunk magyar nedűket. Ezen a téren még bőven van mit tenni, ugyanakkor az elég világos, hogy a bortermelők szépen elhúztak az élelmiszertermelők előtt, hiszen a színvonalas éttermekben gyakori panasz, hogy nem lehet – vagy legalábbis nagyon nehéz – egyenletes minőségben megfelelő magyar alapanyagokat találni, amiket még pontosan szállítanak is.
Ilyen gond a borokkal már nincs, aki ért hozzájuk, aki veszi a fáradtságot, hogy járja a pincészeteket, nagy és igazán megfelelő választékot talál már belőlük. Nem véletlen, hogy a legkifinomultabb fine dining éttermek kínálatában is bőven szerepel magyar bor, meglehetős büszkeséggel ajánlják ezeket. És tán az sem véletlen, hogy a Budai Vár teraszain megrendezett Budapest Borfesztivál jóval nagyobb léptékű, szemlátomást több embert megmozgató, mint az amúgy remek Gourmet Fesztivál a Millenárison.
A magyar bornak érezhetően rajongótábora van. Jó nézni a megszámlálhatatlan standot, az impozáns Oroszlános Udvarban éppúgy, mint a Magyar Nemzeti Galéria előtti részen, ahol nem mellesleg gyönyörű a kilátás. Úgy borozgatni, eszegetni – mert bőven akad borkorcsolyának való –, hogy látjuk a fenséges panorámát, az azért pazar. És mindehhez ott-jártamkor, éppen a Magyar Jazz Napján, még több színpadról élőben jóféle jazz is szólt, más napokon pedig más típusú zene. A kultúra találkozik az ivás és az evés örömével. Temérdek, egészen különböző ember korzózik, izgalmas őket nézni, a fesztivál embermustra is, és ez fölöttébb jó. Mintha egy másik, békés, tényleg polgári Magyarországon lennénk, ahol nyugodtan lehet áldozni az élvezeteknek és a kultúrának.