2018. január 08. / D. Magyari Imre
Domos tata, az író anyai nagyapja füzetbe jegyezte az aznapi időjárást. Gondosan, akkurátusan, rajzolt, dőlt betűkkel. Így maradt meg, számos füzetben, harminc év napsütése, átlaghőmérséklete, felhőátvonulása. Hogy miért jegyzi le az adatokat, aligha tudta volna megmondani. Ahogy azt sem, milyenek voltak a dédszülei, nagyszülei.
Róluk faggatja őt az unokája, aki nem szegvári parasztember akar lenni: „különbözni, fényleni, tanulni” akar, sőt egész konkrétan író akar lenni, ha kezdő gimnazistaként még nem is tudta, hogy van kortárs irodalom. Író lett, kiváló író (kortárs). Ebben a kötetben most tárcákat, tárcanovellákat gyűjtött össze, rövid, könnyed írásokat. Vagy legalábbis annak tűnőeket.
Olykor persze valóban könnyedek – és miért is ne lennének azok? A borítóképen egy pincéből tekintünk fel egy utcára. Ez az utca a Pannónia utca, az író szűkebb budapesti pátriájának része. Weisz bácsi ugyanis kitalálja, hogy egy itteni pincéből remekül megleshető a forgalom, beleértve a női lábakat, a vékony, csinos bokákat. Nem egy nagy etwas egy pincéből leskelődni, ahogy islert sütni sem az, meg a Balatonnál nyaralni sem, de még Szegváron bálba menni sem. Csak épp ilyenekből áll össze, épül fel, épül le az életünk, aminek a szépsége vagy csúnyasága, mondjuk úgy, értelme vagy értelmetlensége ezeknek az az apróságoknak a minőségéből alakul ki. És abból, hogy észrevesszük-e, s nem csupán utólag, hogy ezek a nyári napok, amiket épp most élünk, életünk legfinomabb nyári napjai, megérezzük-e, beszívjuk-e mélyen a kenyér és a sárgadinnye együttes illatát. Tudunk-e „örülni a perceknek, ahogy morzsolódnak”.
Grecsó Krisztián szerencsés alkat: tud, s külön adomány, hogy meg is tudja írni az öröm perceit s azokat, akiknek részük van bennük, elsősorban Juszti mamát és a szüleit. Olykor szabályos idilleket fest elénk (még karácsonyi mese is van!), érzelmessé válik a hangja (mondhatnám, halkan megpendíti a szentimentalizmus kopott gitárjának veszélyes húrját), s ezért én nagyon hálás vagyok neki. Jobb lesz az életünk, ha tudunk örülni a szép perceknek. Tudunk akkor is, ha fiatal felnőttként már úgy érezzük, hogy kívül rekedtünk, hogy nincs közünk a dolgok menetéhez.
A napsütés ritkul, a felhőátvonulások majdhogynem állandósulnak, az átlaghőmérséklet csökken, ha ezt egy vadgesztenyeszemű lány képes is ellensúlyozni. A világ feltehetően a Hoczopánoké, és addig jó, amíg nem nyitjuk ki a róluk szóló mappát, ezt én speciel nem is tettem volna a kötetbe. Ami sokat segít úgy mosolyognunk valakire, hogy kedvünk is van hozzá. És ez, Grecsótól tudjuk: csoda.
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
Magvető Kiadó, 2017
240 oldal / 3299 Ft
Róluk faggatja őt az unokája, aki nem szegvári parasztember akar lenni: „különbözni, fényleni, tanulni” akar, sőt egész konkrétan író akar lenni, ha kezdő gimnazistaként még nem is tudta, hogy van kortárs irodalom. Író lett, kiváló író (kortárs). Ebben a kötetben most tárcákat, tárcanovellákat gyűjtött össze, rövid, könnyed írásokat. Vagy legalábbis annak tűnőeket.
Olykor persze valóban könnyedek – és miért is ne lennének azok? A borítóképen egy pincéből tekintünk fel egy utcára. Ez az utca a Pannónia utca, az író szűkebb budapesti pátriájának része. Weisz bácsi ugyanis kitalálja, hogy egy itteni pincéből remekül megleshető a forgalom, beleértve a női lábakat, a vékony, csinos bokákat. Nem egy nagy etwas egy pincéből leskelődni, ahogy islert sütni sem az, meg a Balatonnál nyaralni sem, de még Szegváron bálba menni sem. Csak épp ilyenekből áll össze, épül fel, épül le az életünk, aminek a szépsége vagy csúnyasága, mondjuk úgy, értelme vagy értelmetlensége ezeknek az az apróságoknak a minőségéből alakul ki. És abból, hogy észrevesszük-e, s nem csupán utólag, hogy ezek a nyári napok, amiket épp most élünk, életünk legfinomabb nyári napjai, megérezzük-e, beszívjuk-e mélyen a kenyér és a sárgadinnye együttes illatát. Tudunk-e „örülni a perceknek, ahogy morzsolódnak”.
Grecsó Krisztián szerencsés alkat: tud, s külön adomány, hogy meg is tudja írni az öröm perceit s azokat, akiknek részük van bennük, elsősorban Juszti mamát és a szüleit. Olykor szabályos idilleket fest elénk (még karácsonyi mese is van!), érzelmessé válik a hangja (mondhatnám, halkan megpendíti a szentimentalizmus kopott gitárjának veszélyes húrját), s ezért én nagyon hálás vagyok neki. Jobb lesz az életünk, ha tudunk örülni a szép perceknek. Tudunk akkor is, ha fiatal felnőttként már úgy érezzük, hogy kívül rekedtünk, hogy nincs közünk a dolgok menetéhez.
A napsütés ritkul, a felhőátvonulások majdhogynem állandósulnak, az átlaghőmérséklet csökken, ha ezt egy vadgesztenyeszemű lány képes is ellensúlyozni. A világ feltehetően a Hoczopánoké, és addig jó, amíg nem nyitjuk ki a róluk szóló mappát, ezt én speciel nem is tettem volna a kötetbe. Ami sokat segít úgy mosolyognunk valakire, hogy kedvünk is van hozzá. És ez, Grecsótól tudjuk: csoda.
Grecsó Krisztián: Harminc év napsütés
Magvető Kiadó, 2017
240 oldal / 3299 Ft