RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2021. május 6., csütörtök
Ivett, Frida

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Pillanatnyilag
2021-02. szám

Hermann Hesse írja a Demianban, hogy hőse olyan ember volt, ki ha a hegynek fölfelé ment, arra gondolt, milyen kellemes lesz majd lefelé menni, ha viszont épp ereszkedett a völgybe, az járt a fejében, hogy hamarosan majd kaptatnia kell, kifulladó lélegzettel mászni, mászni fölfelé.
Ezt nyilván Demian bölcsességének vagy érettségének jellemzésére szánta az író, de ha valaki utána­gon­dol… Nem ilyenek vagyunk mindannyian? Nem a bölcsességre gondolok, hanem a folytonos előrelátásra, előrenézésre. Leonardónak is van egy ehhez hasonló feljegyzése, az emberek várják, hogy télre tavasz jöjjön, tavaszra nyár, nyárra ősz, és nem sejtik, hogy ezzel a saját megsemmisülésüket sürgetik. Tényleg, mintha fölhúzott szerkezetek volnánk, akik mennek, amíg tart bennük a rugó feszülése, vagy hogy kor­sze­rűb­bek legyünk: a tartós elem energiája. Hesse gondolatának azonban van egy másik értelmezése is. Körülbelül az, hogy mindenütt jó, de a legrosszabb otthon. És az otthonon most nem a helyet értem, ott lenni persze, hogy jó, legalábbis a legtöbbünknek, hanem a pillanatot. Nem merjük teljesen átadni magun­kat a pillanatnak, mert közben folyton dolgozik bennünk ez a bölcsesség, vagy érettség, vagy belátás, hogy holnap is van nap. Persze, hogy van nap, de az holnap van. Nyilván lehetetlen teljességgel a pilla­nat­nak élni, de ha állandóan a holnapról gondolkodunk, úgy értem, holnap meg a holnaputánról, és így tovább, akkor mi az, amit életnek nevezünk? A holnap? Holnap majd élek, holnap majd örülök vagy bánkódok, megcsinálom mindazt, amit ma is megtehetnék, de nem tudom, mert épp a holnapokon gondolkodok? Azért jutott mindez az eszembe, mert már egy éve ezt csináljuk, ezt csinálja mindenki, akinek fontosak a kulturális események. Újra és újra úgy kezdődnek a mondatok, hogy „ha ennek egyszer vége lesz”, vagy „ha újra kinyitnak a színházak, mozik, koncerttermek”. Alig várjuk. De ebben az alig várásban elfogadjuk, hogy most épp egy üres év telik el? A kultúrának feltétlenül társas eseménynek kell lennie? Nyilván jó dolog közösségben lenni, együtt élni át ugyanazt a színdarabot, vitatkozni vagy egyetérteni, de, ugye, nem a szünet miatt járunk színházba? Hogy pontosan miért járunk, az, persze, egy másik kérdés, hogy vajon lehetséges-e egyáltalán olyan élmény, ami megváltoztatja az ember életét, vagy a valaha felháborító gondolat, hogy l’art pour l’art, már réges-régen valósággá lett, hosszan tudjuk elemezni, hogy miért jobb ez a zongorista, mint amaz, de hogy mit játszik, miért játssza, az már teljesen mellékes. Mindettől függetlenül a régi verssor (versfélsor) elevenebb, mint valaha. Carpe diem. Ott állnak a polcon a könyvek, lemezek, amelyekre azt mondtuk, hogy majd ha nyugdíjba vonulok, lesz rá időm. Kulturális szempontból eljött a nyugdíjazásunk, nem szaladgálunk koncertről színházba, elégedetten, hogy megtettünk mindent, ami lelkünk épülését szolgálja. Hogy lelkünk épül-e vagy hanyatlik, azt nem tudom. De ott a Háború és béke négy kötete. Ártani nem árthat.
hirdetés


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor