Merre jártál? Hová készülsz? Kérdezgetjük egymástól a nyáron, kire milyen kulturális élmények várnak. De ha nem kérdezzük, akkor is vannak, akik mondják, mondják. Persze, dicsekszik a pénzével, vagy mentegetőzik a pénze miatt. Annyi a vagyonom, hogy ezt is megengedhetem
magamnak. Vagy: igaz, hogy gazdag vagyok, de próbálom hasznosan elkölteni a pénzt, kulturálódásra fordítom egy jelentős részét. Louvre, British Museum, Salzburg, Bayreuth, Sziget, kinek mi az ízlése.
Legyintenénk, de mintha nem lehetne legyintéssel és rosszindulatú lábjegyzetekkel elintézni a jelenséget. Nem hagyja magát. Olyanok is beszélnek a nyári kultúraélményeikről, akik egyáltalán nem szoktak dicsekedni az anyagi helyzetükkel. Nem olyanok. De erről mégis beszélnek. Valami más kell legyen mögötte. Nyilván van is. Azt már több mint száz évvel ezelőtt felismerték, hogy az én nem egyszerűen én, egy darab bőrrel bevont test, egy szív, egy agy. Szép volna, legalábbis ami az egyenlőséget illeti, de minden mi vagyunk. Minden én. Úgy értem, ehhez az énhez tartozik a ruhánk, az autónk, minden tárgy, amely körülvesz bennünket, a lakás, a nyaraló. Nem csak arról van szó, hogy ezekkel a dolgokkal üzenünk a világnak, ilyen vagyok, egyszerű, bonyolult, szegény vagy vagyonos. Ezek a dolgok mind hozzánk tartoznak, a nagypapa karórája is én vagyok, mert megőriztem, és mert nem tettem el a fiók fenekére, de én vagyok az újság, amit olvasok, ha egyáltalán olvasok még papíralapon. Vagy fordítva: az is én vagyok, aki nem olvas, csak az internetet böngészi. Hát hogyne lennék az, aki a nyári fesztiválokat járja? Aki ott volt Veronában, és látta az idei Aidát, és megvan a véleménye róla, és aki sajnálta Pollinit Londonban, mert tényleg nagyon megöregedett. Akinek tetszett a Tom Joneskoncert Budapesten, és aki a világért nem mondott volna le Yan Pei-Ming kiállításáról Firenzében. Sznobizmus? Persze. Téma, ha olyan valakivel találkozunk, akivel nincs kedvünk bizalmas dolgokról beszélgetni, de mégsem akarunk mélán hallgatni? Egyértelmű. De több is ennél. Mi magunk vagyunk, a csillapítható vagy csillapíthatatlan kíváncsiságunkkal, a soha föl nem adott reményünkkel, hogy mindez valahogy és valamikor mégis a hasznunkra lesz. Amikor meg kell mondani, kik vagyunk, azt is meg kell mondanunk, mit nézünk, mit hallgatunk, mire váltunk jegyet. Az vagyok, akinek a frakkos zongoristák adnak örömet? Vagy az, akinek kétmillió wattos erősítőkkel sikoltják a fülébe a világ állapotát, dalban elbeszélve? Esetleg ez is, meg az is? Csak óvatosan reménykedhetünk abban, hogy valamikor tudni fogjuk, kik vagyunk. Vagy hogy hová megyünk. De talán valamiféle végelszámolásnál majd ezeket felsorolhatjuk, láttam, hallottam, fontos volt a számomra. Törekedtem a megértésükre. Törekedtem a szépre. Hogy a szép törődik-e velünk, az már másik kérdés. |
vissza
vissza a lap tetejére
