Közérzet
A dal szárnya és bunkósbotja
2026-02. szám / Fáy Miklós
Amikor a komoly- és a könnyűzene közötti átjárhatóság még mindennapos téma volt, amikor azon gondolkodtunk, hogy vajon mennyi ideig maradnak velünk a dalok, és hogy a legbonyodalmasabb klasszikus zenei alkotások vajon a mindennapjaink részévé válnak-e (egyszerűbben mondva: fognak-e a suszterinasok Schönberget fütyülni), ez a kérdés eldönthetőnek látszott. Mondj egy slágert
Beethoven korából. Ugye, hogy nem tudsz. De az 5. szimfóniát mindenki ismeri. Ez lesz majd a jövő, a slágerek cserélődnek, a nagy, mély, fájdalmas muzsikák pedig hosszabban hatnak, generációk nőttek és nőnek föl, de Beethoven mindenkihez szól.
A kérdésnek van egy műfaji oldala is. A klasszikus zene ebből a szempontból változatosabb: szonáták, szimfóniák, vonósnégyesek, operák – mind mást jelentenek, más körülmények között hallgatjuk őket. Ehhez képest a popzene szinte kizárólag dalokból áll. Néha próbálkoznak kitörni a gitárnyüvők is a skatulyából, feldolgozták az Egy kiállítás képeit, vagy versenyművet írnak rockegyüttesre és szimfonikus zenekarra, de az eredmény többnyire lesújtó. Mindkét oldal, mindkét közönség ellenáll. Mindenki maradjon a kaptafánál, csinálja azt, amihez ért. Hiszen a dal csodálatos műfaj, egyszerű, megjegyezhető, mivel szövege is van, kevésbé homályos az egésznek az értelmezése, ez a szerelemről szól, az a csalódásról, ez a történelemről, az meg a politikáról.
A kérdés már csak az, hogy vajon mennyire élő műfaj a dal. Nyilván az ember hajlamos azt hinni, hogy régebben minden jobb volt, több fontos dal született, illetve a világot lehetett befolyásolni egy-egy jól sikerült számmal. Nem is kell feltétlenül a régmúltba visszarévedni, de azt is megtehetjük. Tinódi Lantos Sebestyén megírta Eger viadalát, hogy Dobó hogyan állt helyt, és Hegedűs István miképp próbálta meg a törököt a titkos folyosón át a várba vezetni, és ezzel meghatározta mindkettőjük szerepét a magyar történelemben. Dobó lett a hősünk, Hegedűst megvetjük, könyvben, filmben, ahol csak lehet. Pedig az egész egy dalból indult el. | hirdetés
 |
|
Vajon ez érvényes még ma is. Mert régebben, ha nem is a török korban, de a múlt század hatvanas éveiben Bob Dylan megénekelte, hogy egy William Zanzinger nevű gazdag földbirtokos a sétabotjával agyonverte Hattie Carroll nevű szolgálónőjét, egy egész ország, egy egész világ háborodott föl. Nem is csak ezen, hanem hogy Zanzinger csak felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A valós tények nem voltak ennyire egyértelműek, de ezt talán Bob Dylan sem tudta, vagy nem érdekelte, neki az igazság volt fontos, és hogy a törvény előtt nem mindenki egyenlő, azt azért mi is tapasztaljuk a bőrünkön.
Korunk Bob Dylanje, Bruce Springsteen épp most írt egy dalt The Streets of Minneapolis címmel, és ő is a napi eseményeket dolgozta föl, az ICE embereinek lövöldözését, „Trump király” tetteit és szavait. Nem vagyok biztos benne, hogy a dalnak valóságos hatása lehet. Megváltozott a világ, az ifjúság már nem dalokkal fejezi ki magát, egyre többször csak a szülők és nagyszülők dalait hallgatja újra, dolgozza föl, énekli el megint. Mintha kezdene elhagyni bennünket, de főleg őket a dal hatása, boldogsága, egyesítő ereje. Nem nekik rossz, mert nekik megmaradnak a mi dalaink. De az ő unokáik vajon mit fognak énekelni?
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
