Volt egy szegény koldus a Károly körúton, ősz hajú férfi, szomorú arccal üldögélt, mi mást tehetne, csöpögött rá az eső, sütött rá a nap. Előtte fehér papír: voltam én is, mint te, lehetsz te is, mint én. Memento mori vagy memento balsors, néha azt érzem, ez a mindennapok művészete, elmész valaki mellett, aki emlékeztet, hogy nem leszel te mindig ilyen vidám.
Eszemben sincs a mások balsorsát valamiféle színjátéknak értelmezni, de kétségtelen, hogy ebben a koldusban volt valami színészi lendület. Egy idő után az ember rájött, hogy valóban így van, hiszen az évek jöttek-mentek, és ő nemcsak ott ült, ugyanabban a pózban, de még a gipsz is ott volt mindig a kezén. Az ember, akinek a legrégebb ideje van eltörve a keze. Egyszer láttam reggel, mikor munkába állt, kezében vitte a szétvágott gipszet, fölhelyezte, mint valami jelmezt vagy kelléket, leült, várta a pohárba hulló aprókat.
Udvarias színház. Míg másutt ki kell fizetni a jegy árát ahhoz, hogy megtudja az ember, tetszik-e neki a darab vagy sem, megváltoztatja az életét, vagy marad minden a régiben, itt ránk van bízva, hogy tanulunk-e a látványból, fölébred-e bennünk az együttérzés, elgondolkodunk-e azon, hogy tényleg lehetnénk mi is itt, és vajon tudnánk-e jóindulattal nézni a mellettünk elsiető drága cipőket, táskákat. Vagy már menthetetlenek vagyunk, megnyugtatjuk magunkat, hogy a kar nem törött, biztos a nyomor sem igaz, vagy nem igazabb, mint amikor a milliós fizetésű operasztár condrákban vonszolja magát a sivatagban, és arról énekel, hogy mindjárt meghal a szomjúságtól.
Kemény a szívünk, de az élet még keményebb. Egy nap azt láttam, hogy forog a mentő kék lámpája a sarkon, és hordágyon viszik el a koldust. Pár hét múlva kérdezte valaki, hogy emlékszem-e a Tomira. Tomi? Igen, itt ült mindig a sarkon, de már nem fog. Meghalt szegény. A mája. Sokat ivott. Még a halála is ilyen közhely-művészi, gondoltam, és hagytam, jöjjön a feledés. Így éljük az életünket a művészekkel is, azt képzeljük, hogy nélkülük elképzelhetetlen a színház vagy a koncertterem, aztán döbbenten nézünk a naptárra: már egy év is eltelt az elképzelhetetlen óta. |
Valamelyik este megint a régi sarok mellett mentem el, és legnagyobb megdöbbenésemre: ott ült Tomi. Lefogyva, de a régi gipsszel a karján, a régi felirat mögött. Vagy nem ő Tomi, vagy rosszul tudta az informátor. Akárhogy is, a művészet megint az élet előtt jár, amikor azt mondja: van feltámadás. Lemegy a függöny, de a szereplők kijönnek, meghajolnak, és másnap újrakezdik.
|
vissza
vissza a lap tetejére
