„Özvegy Závoczki Endréné sokat járt a Ligetbe, amíg élt.” Ezzel a felütéssel kezdődik Gimesi Dóri mesekönyve, melyhez Szegedi Katalin álmodott viccesen varázslatos illusztrációt, s melyben egy öreg platán
és egy Lamberger Rozália nevű gesztenyefa mesélnek a kőkirályfi és a vízi tündér szerelméről, amitől megállt Budapesten az idő, és minden tele lett boldogsággal. Egy tavasztündérről és a Macskahercegről, a szorgosról és a csélcsapról, akiket mégis összeköt egy láthatatlan fonál, amit a halál sem tud elszakítani.
Gimesi Dóra mély, még a gesztenyefa gyökereinél is mélyebb érzelmi húrokat pendít meg, ám közben nem hagyja, hogy teljesen belesüppedjünk a melankóliájába, és egy váratlan fricskával kirántja az olvasót az érzelmi hullámokból. Akár egy rövid bekezdésen belül is képes az ember elmélázni a világ nagy kérdésein, kicsit talán el is pityeredni valami szomorúságon, végtelenül felháborodni egy-egy nagy igazságtalanságon, aztán pedig egy hirtelen jött, meghökkentő szófordulattól kirobbanóan felnevetni. Megmutatva, mennyire gyarló és esendő az ember, a macska, de akár még egy tündér is. Mert bizony Dóri meséiben a tündérek is hibáznak olykor-olykor.
Pozsonyi Pagony
48 oldal / 2990 Ft
|
vissza
vissza a lap tetejére
