PM Online | Könyv

Minden mű rögtön az elején felállítja, közli a maga játékszabályait, amiket vagy elfogadunk, vagy elutasítunk. A Kafka macskái afféle fantasyként indul: egy pesti, negyvenéves, modern zsidó irodalmat tanító egyetemi oktatót megkeres egy titokzatos öreg haszid, és közli vele, hogy Franz Kafka nem halt meg 1924-ben, együtt voltak Auschwitzban – aztán ahogy jött, el is tűnik. Ha elfogadjuk a kissé kimódolt szabályt, kényelmesen hátradőlünk: filológiai krimit fogunk olvasni, hasznos ismeretekkel gyarapodva a zsidó kultúráról (a kabbala erotikája!). De erről szó sincs.

Illetve hát van szó, nem is kevés, erről is. A rendkívül olvasmányos regénynek van egy, ha úgy tetszik, krimivonulata: az oktató, aki maga is zsidó, nyomozni kezd, elutazik Auschwitzba, Prágába, Bécsbe és Kierlingbe (Kafka az ottani szanatóriumban halt meg – ha meghalt), Berlinbe, Oxfordba és Tel-Avivba, közben időnként elég lehetetlen körülmények közt magáévá tesz egy nőt (vagy őt egy nő), Hanát például késő éjszaka a prágai Altneu súl padlásán (ahol egykor Löw rabbi Góleme lakott – ha lakott). Ebből a vonulatból kinő egy izgalmas, fordulatos történet: az oktató, aki író is, elképzeli Kafka és Dora Diamant további, 1924 utáni életét, Klopstock Róbert magyar orvos, sőt még maga Freud is bele van keverve. A vége, sajnos, meglehetősen összecsapott: ezt már tel-avivi barátnőjének meséli el, a legvégét az ágyban, ami valóban nem a legalkalmasabb bútordarab ilyen históriák kitalálására.
Mindez idáig játék, szellemes bölcsészjáték, magamfajta irodalmárnak igazi csemege. De van egy másik vonulat is, ami viszont nagyon is komoly: ez a zsidó identitás, a mai magyarországi, izraeli, amerikai zsidó identitás súlyos, sokszor megoldhatatlannak tűnő problémáinak vonulata. Maga az elbeszélő is – akinek nem tudjuk meg a nevét, lehet Gábor is – küszködik az identitásával: mintha be lenne zárva (bezárná magát, bezáratódna) a maga zsidó identitásába, mintha az otthontalanság lenne az otthona. Tartós kapcsolatot se képes teremteni. „Zsidó író vagyok” – mondja új prágai ismerősének (63. oldal), és hozzáteszi: „Az utolsó Magyarországon, aki így nevezi magát. De lehet, hogy az első.” Később (78. oldal) kiegészíti: „Zsidókról írok. Meg a diktatúra maradványairól. … Nem kóserek a könyveim. … Viszont eléggé zsidók ahhoz, hogy a nem zsidókat ne érdekelje.” Provokatív állítások, vitatkozhatunk velük, ahogy a prágai és a tel-avivi értelmiségi beszélgetések állításaival is (amik maguk is vitáznak egymással). Még az is kérdés, zsidó író volt-e Kafka…
Ennek a vonulatnak és a játékosnak közös problémája, hogy egy ember tehet-e száznyolcvan fokos fordulatot, Freuddal vagy nélküle kitalálhat-e a maga (kóser vagy nem kóser, mert van ám olyan is!) labirintusából. Ez a nagyon is hétköznapi kérdés spirituális szinten is megjelenik: beléphetünk-e a magunk kapuján, bejuthatunk-e a törvénybe, megnyerhetjük-e a pert? Az elbeszélő ennek érdekében tesz is egy fura kísérletet (amit nem mondok el), amivel visszajutunk a fantázia birodalmába.