Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
„Sok zseniális ember járta az éjszakát”
2016-05. szám / D. Magyari Imre

A római mitológia lemurjai a halottak ártó szelle­mei, akiket épp a májusi Lemurián, éjfélkor igye­kez­tek kiengesztelni. A Wünsch híd a Mintha él­nél, a Pompásan buszozunk! és az Arc és hát­ra­arc után Garaczi László negyedik lemur-köny­ve. Más, mint az előző három, de kapcsolódik is hozzájuk: ebben szintén fontos szerepe van a múltnak, a múltra való emlékezésnek.

Hol a rollerező kőmaci, ami kétszer is felbukkan a könyvben?
G. L.: Egy, a Honvéd és a Szemere utca közti háztömb udvarán. A születésemkor, 1956-ban a szüleim már Budapesten éltek, ebben az épületben. Gyerekkoromban sok időt töltöttem az udvaron, ahová le lehetett látni az egyik ablakunkból. a kőmaci tulajdonképp egy szökőkút figurája; ma is megvan, de a kút már nem működik. Huszonkilenc esztendős koromig laktam itt.

Akadnak még fontos, azonosítható vagy nem azonosítható budapesti helyszínek a műben, ilyen például a Tabán vagy még inkább a Városliget, ahol a címben szereplő híd is áll.
G. L.: Az elköltözésem után volt néhány vándorévem, aztán 90-ben a Szondi utca végére költöztem, a Liget mellé. Sokat sétálok ott, fürdőbe járok, múzeumba járok, régebben futottam, bicikliztem. Több írásomnak is ez a helyszíne.

A Wünsch híd neve, ami tervezője nevét őrzi és valamikor a földalatti felüljárója volt, hogyan vált címmé?
G. L.: Egy lassú folyamat végeredményeként lett központi metafora. Volt egy régebbi szövegem, szerelmi történet, a szereplők elmennek a híd mellett és a fiú elgondolkodik rajta mint funkcióját vesztett építészeti emléken, értelmetlen szépségen. Mikor ezt a kötetet elkezdtem összerakni, ezt a novellát mindenképpen fel akartam használni, átírva persze. A Wünsch híd előbb próbacím lett, aztán végleges.

Minek a metaforája ez a híd?
G. L.: Nagyon gazdag az allúziók, asszociációk köre, de nem szívesen beszélek róluk, azt szeretném, ha az olvasó maga találná meg a neki tetszőket. A könyvben az emlékezésről van szó, az elbeszélő újból és újból nekifeszül, hogy felidézze, megértse a múltját. Sőt, azt is elképzeli, mire fog emlékezni, ha megöregszik. A híd a múlt maradványa, ma már nem vezet sehonnan sehová, de felvillant egy régi időt, amikor csak rajta keresztül lehetett eljutni a sínek egyik oldaláról a másikra, az útról a parkba, a városból a természetbe, a hétköznap, a munka világából a pihenés és az ünnep világába. Ma már nincs ilyen szerepe, de ha felmegyünk rá, kicsit másként, más szemszögből látjuk a Ligetet. Kilátópont, ahogy az emlékezés is.

Ha már a metaforáknál tartunk: a kötet tervezője, Máthé Hanga, szerinted miért tett órákat a borítóra, és miért mutat mindegyik tizenkét óra húsz percet? Nem beszélve az egyik órában megjelenő galambról…
G. L.: Szeretem, ha a könyvborító nem direkt, szájbarágós, hanem költői módon kapcsolódik a műhöz. Az órák nyilván az időkre, az emlékezésre utalnak, amiket próbál az elbeszélő rögzíteni, bennük a saját jelen idejével. Az pedig az emlékezés állandó jelen idejére, hogy mindegyik ugyanazt az időt mutatja – ez egy lehetséges megfejtés. A madárra is lehetnek magyarázatok, de nekem az is elég, hogy ott van, titokként.

A szereplők többször is megfordulnak egy Hold nevű kocsmában, amit különböző időszakaiban látunk.
G. L.: Valóságos hely volt, de ahogy én használom, az már fikció. A kilencvenes évek elején, az exlex időszakban, amikor sorra nyíltak az illegális-féllegális pincék, klubok, a Hegedűs Gyula utcában létezett egy ilyen hely; egy-két évig működött. A budapesti undergroundnak kedvelt helye volt, mint a Fiatal Művészek Klubja, a Fekete Lyuk vagy a Tilos az Á. Éjjel kettőkor is be lehetet esni, és biztos találtál ismerőst.

A hetvenegyedik oldalon olvashatjuk az éjszakában kóválygók leírását: „Demoralizált vegyi vacogók, sziporkázó pszichopaták, méla szesztestvérek, neofita altersznobok, rettenetes hencegők, kukkolók és a slepp.” Otthonos voltál ebben a közegben?
G. L.: Ismertem, de hogy mennyire voltam benne, vagy mennyire voltam a része, azt nem tudom megmondani. Voltak hard core figurák, akiknek nagy része már nem él; ők voltak ennek a szubkultúrának a hősei. Sokat buliztam velük, de nekem, velük ellentétben, volt egy hátországom. Nagyon nagy különbség, hogy tudod-e, hol alszol másnap, vagy nem. Egyetemre jártam, könyveim jelentek meg, lényegében egy polgári egzisztenciából ruccantam ki hétvégenként. Akadtak olyan periódusok, mikor azért elég intenzíven csináltam ezt.

Van valami leszűrhető tanulsága?
G. L.: Életformákat ismertem meg és sokat tanultam emberektől, Dixitől Erdély Miklósig – az FMK-ban például egy időben fantasztikus emberekkel lehetett találkozni. Az új könyvem erről az időszakról, a nyolcvanas évekről szól. Szubjektív szempontból nyilván az is érdekes számomra, hogy miért vonzottak ezek az extrém figurák és helyek, miért keveredtem bele ebbe a világba. És egyáltalán, hogy mi az a rock and roll, ha nem csak egy tánc. Hogy kell csinálni, lehet-e jól csinálni, mi értelme van annak, hogy mindig csak a jelenben vagy, és pusztítod magad, kísérletezel a testeddel, az idegrendszereddel, a tudatoddal, minden este próbálsz eljutni az eufóriáig, a másikkal való kommunikációban a misztikus unióig.
hirdetés

Ennek nem szokott jó vége lenni.
G. L.: Kívülről nézve nem, de belülről azért máshogy néz ki. Gondoljunk például Csáth Géza Ópium című novellájára. El lehet jutni egy olyan állandó és kreatív intenzitásig, ami a hétköznapi, józan világban elképzelhetetlen! Nyilván sokan kíváncsiságból, unalomból vagy önmaguk elől menekülve kötöttek ki benne, de sok zseniális ember járta az éjszakát. Gondolom, ma is, de a nyolcvanas évek ebből a szempontból különleges volt.

Tudjuk, az elbeszélő, az egyes szám első személy ellenére, nem azonos az íróval. De lehet köze hozzá.
G. L.: Sok saját és sok gyűjtött, talált anyag van ebben a könyvben is, ezek reményeim szerint egymáshoz idomulnak, kiegészítik egymást, egységet képeznek.

Az egyes szám első személyt olykor egyes szám második váltja fel: „Rendelsz egy abszintot.”
G. L.: A második személy elidegenedési folyamatot jelezhet, illetve a reflexivitás erősödését. A gyerek még azonos önmagával, később az ember távolabbról nézi magát, és ha pechje van, nagy a baj, végül egy vadidegent talál. Talán egy ilyen széthullási folyamat lehetőségét is próbáltam jelezni.

Az elbeszélő körül leginkább két figura van, egy Liza nevű nő és egy név nélküli barát. Gondolom, Liza több nő, a barát olykor Hazai Attilára emlékeztet, olykor Dixire, azaz Gémes Jánosra, aki a hazai underground egyik emblematikus alakja volt, az Antoine és Désiré című Cseh Tamás-lemez képein ő Désiré. Már egyikük sem él.
G. L.: Liza nem egységes karakter, a különböző nők közös neve. Ha tetszik: a nő sokszor. A barát alakja konkrétabb, de ott is inkább a barátságról van szó, nem egyetlen személyről. Dixit sokan ismerték, voltak időszakok, amikor gyakran találkoztunk. Nem tudom, kihez volt igazán és mélyen köze. Állandó performance-ban élt, egy változó nézőpontú, játékos és ugyanakkor nagyon mély művészi-filozófiai demonstráció volt az élete, és ez mintha kizárná az intimitást, bensőségességet. Hazai Attilával baráti kapcsolatban álltunk, valamivel fiatalabb volt nálam, később kezdte a pályát, sokszor beszélgettünk szakmai és magánéleti kérdésekről is. A barát figurája a könyvben kettőjükből és még egy-két ismerősből tevődik össze.

Nagyon szigorú a szerkezet: kilenc rész, mindegyikben hét rövid fejezet, címekkel, illetve kétszer számokkal jelölve.
G. L.: Ez nem számmisztika, csupán rendet akartam. A Wünsch híd nem hagyományos regény, képek villannak fel, mozaikokat látunk, töredékeket. Azt akartam, hogy ezek az emlékező fragmentumok szigorú szerkezetben helyezkedjenek el, ami összefogja a széttartónak tűnő részeket. A két, számozott szövegeket tartalmazó ciklus a könyv elején és végén talán a legtömörebb, legversszerűbb – ezek ennek a „hídkönyvnek” a pillérei.

A könyvről tartott ÉS-kvartettben Kálmán C. György azt mondta róla, hogy „szomorú, elégikus, enervált”. Én olyan jelzőket is mondanék rá, hogy kiábrándult, reménytelen. „Utunk fejtés és omlás.”
G. L.: Az egyik legmeditatívabb és legkomolyabb könyvem.

Nem hinnél az emberi kapcsolatokban? Az úgynevezett boldogság lehetőségében?
G. L.: Lehet, hogy akad bennem egy rész, amely reménytelennek látja az embert. Biztos, hogy vannak ilyen perceim. Aztán vannak egész másmilyenek. Amit most írok, úgy tűnik, ellenkező irányba leng ki, mint az inga, és a derűsebb, optimistább énemet mutatja. Vicces, sztorizós könyv lesz.

Garaczi László: Wünsch híd
Magvető Kiadó, 2015
160 oldal / 2990 Ft

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor