RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2022. augusztus 18., csütörtök
Ilona

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Kritika (3)
Dúl-fúl és elnémul – Örkény István Színház
2011-01. szám / Fáy Miklós

Minden, de minden rendben van az előadás körül, és még sincs, de még sincs rendben semmi. Mindenki így csinálná, ha ráosztanák a feladatot: találjon új tehetséget a színház számára.
Ott keresi a megoldást, ahol remélni lehet, jelen esetben a filmnél. Gigor Attila jó filmrendező, és azon kivételes filmesek közé tartozik, akik tudnak színészt választani, és nem a többiek bevált figuráit alkalmazzák. Nyilván ez azt jelenti, hogy színházba is jár, tisztában van a feladattal, nem maga a betévedő nagyképűség. Hogy biztosítva legyen az érintettség, Ingmar Bergman-darabot bíznak rá, lehet belőle hódolat, versengés, termékeny ütközés. Van egy kis ajándék is a filmesnek: Bergman darabihlető Carl bácsikája a második felvonásban maga is egy filmet forgat, illetve azt vetíti le. A film Schubertről szól, és Carl bácsika a néma és élőben hangalámondott alkotás rendezője-főszereplője. Hála az égnek. Ellenkező esetben idegesebb hangon kellett volna beszámolni az Örkény Színház bemutatójáról.
A film azonban rendben van, szellemes és megható, igazi Don Quijote, nevetünk rajta, hátha nem vesszük észre a benne lévő vádakat. Pont olyan, amilyennek az előadásnak kellene lennie, ami így csak terjedelmes keret lett a film körül. Pedig minden és mindenki a helyén van, a rendező finoman utal filmességére, amikor fekete-fehérben játszatja a darabot, pontosabban szürke-szürkében. Még oda is bólint a mesternek, amikor bohóc képében megjön a halál, és Carl bácsi azt kérdi, mi ilyenkor a teendő, talán sakkozzanak-e. A színészek hozzák a megszokott Örkény-színvonalat; Polgár Csaba finom és elegáns, Szandtner Anna a bemutatón sűrűn bakizgatott, de neki szabad, egész lényéből a tehetség árad, Takács Nóra Diána önfeláldozóan rémisztő, amikor bohóc-halálként marokra fogott mellét kínálja, Gyabronka biztos kézzel és ízléssel lövi a szellentés és purcantás szabadságáért harcoló elmeintézeti bentlakó poénjait. Gálffi Lászlóé a tejföl, a szeretett rokon, a félzseni-félbolond Carl szerepe, és meg is becsüli magát. Bedob mindent, ami színésztől várható, a civilt is, aki kinéz a függöny mellett, és elmondja a véleményét a darabról és a címéről, és hozza az összes eszközt: hadarást, csöndet, körömrágást, indulatkitörést, neurózist és halált. Közben a legszebb Schubert-zene szól, f-moll fantázia és Befejezetlen szimfónia, vajúdnak a hegyek, de még egeret sem szülnek, mert a darab nem jön létre. Nem lehet rájönni a valóságos viszonyokra, hogy itt Carl bácsi igazán fellángol életétől búcsúztában, hogy mit szerethet meg egy ifjú tornatanárnő a vén bolondban, hogy ez a hűvös, északi, szürke történet csupa rettegés és érzelem. Nívós kifejezéstelenség – nem ezért járunk színházba.
hirdetés



vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor