Interjú „Egy új szerep felfedezésével kulturális ismeretünk egy földrésznyivel gazdagszik” 2020-08. szám / Nagy Klaudia
Egy elszegényedett, kiszolgáltatott közösségbe visszatér a dúsgazdag asszony, Claire Zachanassian, akitől azt remélik, hogy hatalmas vagyonából megmenti a várost, a gazdasági életet fellendíti, és lakói ismét a régi, biztonságos életüket élhetik majd. Claire feltétele a segítségért cserébe, hogy áldozzák fel közösségük egyik tagját, fiatalkori szerelmét, Alfred Illt, aki egykor tisztességtelenül elbánt vele. Friedrich Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című műve felteszi a kérdést, van-e az életben olyan szituáció, aminek érdekében az emberi élet feláldozható. A darabot októberben mutatják be a Vígszínházban, a készülő előadás kapcsán Hegedűs D. Géza Kossuth-díjas színművésszel beszélgettünk.
Börcsök Enikő alakítja az előadásban Claire-t, akivel már összeszokott párost alkotnak.
H. D. G.: Börcsök Enikővel nagyon régóta vagyunk partnerek, számtalan emlékezetes találkozásunk volt, két Spiró-műben is házaspárt alakítottunk, az egyik a Dobardan, a másik a Kvartett. A Dobardant csak azért említem, mert itt találkoztunk először, amikor Kaposvárról felkerült a Vígszínházba. Fontos előadásunk még García Márquez regényének színpadi adaptációja, a Száz év magány, amelyben a Macondo városát megalapító házaspárt játszottuk. Legutóbb Ibsen John Gabriel Borkman című művében szintén két olyan szerepet keltettünk életre, akik szenvedélyes viszonyban álltak egymással. A Hamletben ő Gertrud, Hamlet anyja, én magam Claudius, Hamlet atyjának gyilkosa, Börcsi szenvedélyes szerelme. Közös színpadi találkozásaink átszövik a pályánkat.
Az előadást Rudolf Péter rendezi. Miben dolgoztak együtt a korábbi rendezései közül?
H. D. G.: Amikor a Vígszínház tagja volt, dolgoztam vele rendezőként két nagyszerű előadásban is, az egyik az Angyalok Amerikában, amelyet még a Nyugati pályaudvar mellett egy cirkuszi sátorban mutattunk be, amikor felújították a színházat. Majd néhány évvel később megrendezte A salemi boszorkányokat Arthur Millertől, amelyben John Proctor szerepét osztotta rám, korszakos munkám volt egy nagyon sikeres előadásban. Most legutóbb február 28-án az utolsó bemutatót, A Nyugat császára című darabot is Péter rendezésében tartottuk a Pesti Színházban, de közbejött a járványhelyzet, és sajnos csak háromszor játszottuk. Egyébként ez lesz az évad első előadása augusztus 22-én, mert ezt újítjuk fel leghamarabb, és az a célunk, hogy a pandémia miatt elmaradt előadásainkat december 31-ig bepótoljuk. Péterrel is jól ismerjük egymást, színpadon is sokszor játszottunk együtt, rendezőként háromszor is dolgozhattam vele, ezt a munkát is kíváncsian várom. | hirdetés
|
|
Mitől izgalmas még ennyi idő után is a felkészülés, a próbaidőszak?
H. D. G.: Minden egyes mű egy-egy új történet, amelyben új alakokat kell életre keltenünk. Nagy felfedező út, tele sok ismeretlenes helyzetekkel. A szellemi szférának, a drámatörténetnek van egy külön glóbusza, ami láthatatlan, és azon a glóbuszon minden egyes általunk fel nem fedezett darab egy ismeretlen sziget, földrész. Egy-egy műnek a birtokba vételével, egy új szerep felfedezésével kulturális ismeretünk egy földrésznyivel gazdagszik. Ez a csodálatos a munkánkban. Nem tudjuk még, amikor az olvasópróba elindul, hova fogunk eljutni. Hevesi Sándor egyik szép írásában a próbafolyamatot Kolumbusz felfedező útjához hasonlította, aki elindult Indiába és felfedezte Amerikát. Ha az ember szakmailag felkészül, lelkiismeretesen próbál, rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek művésszé avatják, alázatos és szorgalmas, biztos, hogy a tehetség, a tudás és a fantázia összeadódik, ami által valami eredeti és új születik.
Alfred Illt játssza, aki fiatalon pillanatnyi egzisztenciális érdekeinek engedve szakított a szerelmével, Claire-rel. A nő kitaszítottá vált, és elhatározta, bosszút áll ezért a szörnyű szakításért. Hogy látja, milyen ember Alfred?
H. D. G.: Ezt a művet Magyarországon először a Vígszínházban mutatták be az 1958/1959-es évadban Sulyok Mária főszereplésével, Alfredot Bilicsi Tivadar játszotta, aki különleges személyiségű színész volt. Mikor ideszerződtem a Vígszínházhoz, még mindketten éltek, alkotóerejük teljében léphettem velük színpadra, és ez életem nagy adománya. Azt hiszem, hogy Alfred gyönyörű utat jár be. Az elején úgy találkozik Claire-rel, mint aki elfelejtette az általa okozott sebeket, azt a durva és érdekalapú szakítási időszakot, ami által Claire kitaszítottá vált. Ilyen az ember természete. Hajlamos mélyre temetni a bűnt. Találkozásukkor felidézik a régi szép időket, ezért Alfréd önfeledt és bizakodó. Magabiztos, hiszen a város őt bízza meg, hogy kérésüket közvetítse Claire felé, mentse meg szülővárosát az adósságtól. Az a szép egy feladatban, hogy egy színész nem végeredményben gondolkodik, hanem folyamatban, pillanatról pillanatra. Az én olvasatomban Alfred egy jóvágású, potens férfi, aki a város egyik központi alakja. Erős és életrevaló, életkedvvel teli fickó. Egy gyanútlan ember, aki elindul egy drámai úton, és végignézzük, hogy még egy ilyen elpusztíthatatlannak vélt, erős fickót is hogy bedarál, semmisít meg szép lassan egy közösség. Éppen ezt gondolom kihívásnak, hogy egyetlen életre sincs recept. Az emberek gyanútlanul teszik a dolgukat a világban, és eljöhet az a kiszámíthatatlan történelmi idő, amikor az eredendő morális törvényeket felfüggesztik, érvénytelenítik a pénz, a vagyon, a hatalom diktálta törvények, és egyének, közösségek kerülnek életveszélybe. A 20. század nagy pokla bizonyíték erre. Nem lehet olyan cél, amelynek érdekében az ember élete feláldozható lenne. Dürrenmatt darabja nagyon erős, példaértékű történet.
|
vissza |
|
| |