RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2021. május 6., csütörtök
Ivett, Frida

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Magunkra ismerhetünk a másik sorsában
2021-03. szám / Nagy Klaudia

1982 óta a József Attila Színház oszlopos tagja. A Szomszédok című teleregényben Alma szerepe hozta meg neki az országos népszerűséget. Pályája során minden műfajt kipróbálhatott, a ko­médiától a tragédián át a zenés színházig. A járványhelyzet miatt két bemutatója tolódik későbbi
­időpontra, derűlátását ennek ellenére sikerült megőriznie, hisz benne, hogy nemsokára újra közönség előtt játszhat. Fehér Anna Jászai Mari-díjas, Érdemes Művésszel bemutatásra váró előadásairól beszélgettünk.

A Furcsa pár női változata cimű darabot próbálták, mielőtt újra be kel­lett zárniuk a színházaknak. Hol szakadt meg a próbafolyamat?
F. A.: Nagyon jól próbáltunk, az utolsó három hét különösen kreatív volt. Pikali Gerdával már összeszokott partnerek vagyunk, érezzük a másik legapróbb rezdülését is, és remek az egész csapat. Ezért kü­lönösen rossz volt egy nappal a belső, házi bemutatónk előtt a járvány miatt leállni.

Dolgoztak már együtt Hargitai Ivánnal?
F. A.: Sem Gerda, sem én nem dolgoztunk még vele. Úgy érzem, hogy ez a találkozás Hargitai Ivánnal a pályám egyik fontos pillanata, mondhatnám úgy is, ajándéka. Ivánnal az első perctől kezdve egy­más­ra hangolódtunk, nagyon jól éreztem magam a próbák alatt, és ezzel az egész csapat így volt. Neil Simon darabja erős és intenzív verbális humorra épül, de a mögötte lévő emberi sorsok keserédessége – éppen Ivánnak köszönhetően – reméljük, hogy erőteljesebben bontakozik ki majd az előadásunkban.

A női sorsok előtérbe kerülese egyre fontosabb nemcsak a filmiparban, hanem a színházakban is. Érdekes, hogy a Furcsa párnak is a férfi változata vált legendássá.
F. A.: Ez nem meglepő, hisz az született korábban, és már elindult hódító útjára, amikor követte Olive és Florence története. Ennek a változatnak a középpontjában az áll: a gyerekek, férjek, vágyak és a munka együttes kohójában mikor melyik az erősebb, és hogyan ütközik egy másik ember életével. Az alapkonfliktus, hogy a két főszereplő nagyon különböző, szolgáltatja a humor forrását. A probléma, hogy ezt meddig tudják tolerálni. Izgalmas, hogy ebben a különbözőségben hogyan változnak, hogyan tükrözik egymást. Sokszor a másik képében, sorsában sokkal jobban magunkra ismerhetünk.

Közel áll önhöz a megszállottan pedáns Florence?
F. A.: Florence életében a rend adta harmónia sok mindent felülír, észre sem veszi, de ebbe kapaszkodik. Én nem vagyok ennyire pedáns és kapaszkodó. Néha én is vágyom egy emberre, aki rendet rakna körülöttem, élvezném, ha a tárgyak rendezettségében és harmóniájában élnék, de nekem van, ami ennél sokkal fontosabb. A belső rend nem mindig azonos a külső renddel. Florence-nál is pont így van. A külső rendekbe kapaszkodik, végül ez a rend a néző számára humoros, számukra kibírhatatlan módon összedől. Ugyanez történik Olive-val, aki a nagy rendetlenségben érzi szabadnak magát, és mind a két nő szembesül problémáival. Az előadásunk arról is szól majd – reményeink szerint –, hogy a szerepeink mögött ott vagyunk mi magunk, küzdünk a nemünkkel, a világban elfoglalt helyzetünkkel, a családunkkal vagy a család nélküliségünkkel, és ez fontos és mély kérdéseket vet fel.
hirdetés

Számos előadáshoz tervezett már jelmezt, tobbek között a Furcsa párhoz is. Mik a legfontosabb szempontjai a jelmezek megtervezésénél?
F. A.: Arra törekszem, hogy a ruha mindenkinek a sajátja legyen, azon kívül, hogy a karakterben meg­fo­galmazott jegyeket is hordozza. Az a legnehezebb, hogy ne jelmez legyen. A viselt darabokat mindenki magáénak érezze. A ruha mindenképpen első és fontos megfogalmazása a személyiségnek, például hogy valaki mennyire törődik az öltözködésével, mit szeret hordani, mennyit mutat meg magából. Az első találkozáskor a külcsín az első impresszió, ami rögtön valamilyen érzést kelt bennünk. Ez nem arról szól, hogy valaki követi-e az aktuális divatot. A ruháknak sokkal bonyolultabb jelentése is van, szerintem sok mindent elmond viselőjéről.

Jövőre lesz 40 éve, hogy a József Attila Színház társulatának tagja. Elégedettnek érzi magát, vagy ma­radtak hiányérzetei?
F. A.: Számtalan jó szerepet játszhattam el a József Attila Színházban, és mellette sok más helyen dolgoztam. Szeretem a társulatomat, a színház alapvetően csapatjáték. Az odatartozás biztonsága, a szabadság, a kaland varázsa természetes emberi alapállapotunk. A színházam nem gátolt soha abban, hogy bármilyen filmet vagy más munkát elvállaljak. Voltak olyan helyzetek, amikor a társulatot választottam valami helyett, de nincs hiányérzet bennem. Nem tudhatom, mi történt volna, ha… én így vagyok én. Szerencsés vagyok, nemcsak azért, mert a színészet olyan pálya, amiben mindig jól éreztem magam, hanem mert ez egy folyamatos utazás. Változás, mindig egy újrakezdés, tele sikerrel, kudarccal, melegséggel és néha egyedülléttel is.

Ha újranyit a színház, miben láthatjuk még?
F. A.: Az Egy szoknya, egy nadrág című vígjátékban játszom legközelebb, amit Bodrogi Gyula rendez. Hatalmas ajándék, hogy nap mint nap hallhatjuk, láthatjuk őt. Zseniális színész, aki egy fél mondattal is olyan segítséget ad, ami egy egész jelenetet megold. Olyan hitelességet is vár, amelyben a szórakoztatás mindig belülről fakad, és nem kívülről kitalált formákból. A kevés próba során, amit tartottunk a leállás előtt, megtapasztalhattam azt az érzést, milyen fantasztikus dolog egy ilyen mesterrel, színészóriással dol­goz­ni, miközben ő maga olyan egyszerű és minden, amit mond, olyan magától értetődő. Egészen különleges ember és művész.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor