Interjú
Cseke Péter: a végállomás még nagyon messze van
2024-01. szám / Morva Daniella
Cseke Péter rekordideje vezeti a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházat, mellette rendez és játszik, nagy szerepet vállal az ország kulturális életében. De vajon mi rejtőzik a legbensőbb gondolataiban, hogyan viszonyul az élethez, milyen idea vezeti az útján, hisz-e a színház véget
nem érésében? Általánosnak aligha mondható kérdéseket boncolgattunk.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján: hogyan érdemes vezetni egy színházat, és mit jelent az Ön számára igazgatónak lenni?
Cs. P.: Emberségből, szeretetből és elfogadásból igyekszem vezetni és építeni a Kecskeméti Nemzeti Színházat úgy, hogy az előadásaink mindig a legmagasabb művészi színvonalon jelenjenek meg. Az igazgatóság számomra hivatás, amely hatalmas felelősséggel jár együtt, de mellette ott az öröm, amikor láthatom a közönség és a társulat elégedettségét estéről estére.
Mi volt az elmúlt tizenöt év legszebb pillanata, amelyre mindig szívesen emlékszik vissza?
Cs. P.: Amikor Kásler Miklós miniszter úr átadta a Kecskeméti Katona József Színház nemzeti minősítését.
A teátrum jelenlegi létformája az, amit a kezdeteknél elképzelt, vagy van még hiányérzete?
Cs. P.: Mindig is ilyen színházi modellről álmodtam. Egy olyan színházról, amely bátran mer kérdéseket feltenni – jobb esetben pedig még válaszokat is ad –, amely sikeres és kitűnő műhelyként működik, amelyben kiváló művészek és dolgozók alkotnak, ahol szakralitás, szórakozás és nevelés nagyszerűen kigészíti egymást. Persze semmi sem tökéletes, úgyhogy akad még feladatom.
Közel száznyolcvan emberrel dolgozik itt együtt. Mennyire lát bele a háttérben dolgozók munkájába?
Cs. P.: Valamennyi háttérdolgozó munkáját látom, hiszen napi szinten bent vagyok a színházban. Gyakran ellátogatok a műhelyekbe, beülök mindhárom játszóhelyünk próbáira. Ahová éppen nem jutok el, a havi vezetőségi ülésünkön a tárvezetőkkel találkozva értesülök minden apró mozzanatról. És ez visszafelé is működik: az irodám ajtaja mindig nyitva áll, bármilyen problémával vagy örömmel szívesen látogatnak meg a kollégák.
Hogyan kell elképzelni a mindennapjait?
Cs. P.: Teszem a dolgom a precízen vezetett naptáram szigorú rendjében aszerint, hogy épp színházvezetőként, rendezőként vagy egyéb szakmai-közéleti feladataim terén kell-e helytállnom. Fontos számomra, hogy minden nekem címzett levelet elolvassak, minden hívásra válaszoljak – így bizony hamar eltelnek a munkára szánt órák. Számos dolog fut egyszerre az életemben, de ezt én szívesen és lelkesen csinálom, mindig változó fókusszal, feszes tempóban. Mindemellett igyekszem időt szánni a családra és a feltöltődésre is, ám ez bizony lehetne több is.
Mi a színház működtetésének legszebb és legnehezebb pontja?
Cs. P.: A legszebb a nézőtéren ülve megérezni, meghallani azt a különleges rezonanciát, amikor a nézőtér és a színpad közösen játszik, és mindkettő hatással van a másikra. Nehéz elmagyarázni, csak érezni lehet. A legnehezebb pedig az, ha valakit el kell tanácsolnom a társulattól.
Hogyan motiválja magát a nehéz helyzetekben?
Cs. P.: Minden helyzet más és más, és gyakran – még ha ismétlődik is – már nem ugyanúgy kell a megoldást keresnem. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján azt gondolom, hogy a bizalomra épülő légkör, amit fenntartok a kollégáimmal, segíti a nehéz helyzetek megoldását.
Létezik-e olyan felkérés, amire azonnal nemet mond?
Cs. P.: Ha olyan felkérést kapok, ahol erkölcsi, etikai meggyőződésem ellen kellene dolgoznom vagy állást foglalnom, azt visszautasítom.
Mi volt az eddigi legelrugaszkodottabb ötlet, ami első gondolatra megvalósíthatatlannak tűnt, mégis megcsinálta?
Cs. P.: Londonban, a West Enden játszottuk a kecskeméti társulattal Agatha Christie Az egérfogó című krimijét. Amikor először elkezdtem tárgyalni erről, azt gondoltam, ennél elrugaszkodottabb ötlet nem létezik. Mégis valósággá vált és hatalmas sikerünk volt! | hirdetés
 |
|
Mikor jött rá, hogy az Ön számára a színház nem csupán fellángolás, hanem egy életen át tartó szerelem, elköteleződés?
Cs. P.: Egyszerű dolgom volt, hiszen szinte beleszülettem a színházba. Nagyváradon a szüleim elismert színészek voltak, és mivel bébiszitter akkortájt még nem volt, édesanyám a babakocsiban betolt az öltözőbe. Viccesen azt is mondhatnám: ott nőttem fel. Könnyű volt beleszeretnem ebbe a miliőbe.
Mi a legfőbb ars poeticája, ami ilyen hosszú ideje a pályán tartja?
Cs. P.: Színészként ezt egyszer így fogalmaztam meg: „Azért lettem színész, hogy örömet szerezzek, gondolatokat ébresszek. A színházban valamennyien mesélünk egymásnak, csak én fent egy emelvényen, te pedig lent a székben ülve a mosolyoddal, a hallgatásoddal, a sóhajaiddal, a könnyeiddel. És megérzed, hogy a történethez neked is közöd van. Ez számomra a legnagyobb boldogság”. Rendezői ars poeticám nagyon hasonló, mint amit Shakespeare a IV. szonettjében megfogalmaz. Igazgatóként pedig a „Véghez viszi a csendes erő, amit nem bír az erőszak!” idézet jellemez.
Ön szerint miért fontos a művészvilágban különbözőnek lenni, reformálni, folyton megújulni?
Cs. P.: Ez a pillanat művészete: két előadás, két jelenet, két mondat, de még két gesztus sem tud teljesen egyforma lenni, de törekedni kell arra, hogy a szándék, az üzenet sose vesszen el. A több mint száz szerepem megformálása lehetőséget adott az emberi lélek megismerésére, amit sosem lehet elég sokáig és elég mélyen művelni. Csak az ember képes a teremtett lények közül arra, hogy belülről és kívülről figyelje önmagát, képet alkosson saját jó és javítandó tulajdonságairól. Ha kellő akaratereje és önfegyelme van, akkor azokon változtatni is képes. A megújulás akkor fontos, ha alkalmassá tesz arra, hogy közelítsek egy esszenciálisabb, tisztább önmagamhoz, így szolgálva a körülöttem élőket.
Milyen erényeket kell birtokoljon az Ön látásmódja szerint egy vérbeli művészember?
Cs. P.: A belső erények: átélés-beleélés képessége, akaraterő, szorgalom, kitartás, érzelemgazdagság, fizikai-szellemi felkészültség, kíváncsiság, nyitottság, lelkiismeretesség, hivatástudat, hivatásszeretet, fogékonyság. A külsők: nevelés, környezet, bizalom, lehetőség, önirónia, önkritika, nagyságra és maximumra való törekvés, hit Istenben! Továbbá két elengedhetetlen jellemvonás a fantázia és a humor, valamint a siker és a bukás elviselésének képessége. Furcsa módon a sikeré a nehezebb.
Gyerekként ilyennek képzelte a művészvilágot?
Cs. P.: Nagyon hasonlónak. A színészi létezés kiszolgáltatott, ez nem változott, és valószínűsítem, hogy nem is fog. Gyerekkoromban olyan szerettem volna lenni Nagyváradon, mint Gróf Laci bácsi, akiről akkor nem tudtam, hogy ő a színház igazgatója. Ezt a hivatást sajnos nem tanítják az egyetemen, pedig vannak olyan területei, amik taníthatók.
Mit üzenne a gyerekkori Cseke Péternek?
Cs. P.: Sikerülni fog!
Mit gondol, lesz-e színház tizenöt, ötven, száz év múlva?
Cs. P.: Biztos vagyok benne! A színháznak több mint kétezer-ötszáz éves történelme van, és még ma is telt házakkal játszanak a teátrumok. Szerintem még legalább ugyanennyi év benne van.
Ki lenne, ha bárki lehetne, és mit tenne, ha hatalmában állna változtatni a világon?
Cs. P.: Ha bárki lehetnék, akkor kacérkodom egy Cseke Péter nevű krapek életével. Ha tehetném, megtanítanék mindenkit gondolkodni és gondolkodtatni. Hitet ébresztenék az emberekben. Megmutatnám, hogy az ember igenis tud szeretni, építeni, másokat megérteni, boldog lenni, hinni – az isteni tanítást beteljesíteni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
