Interjú „Hajts vagy hajtanak!” 2024-11. szám / Boros Dorina
„Hajts vagy hajtanak!” – e mottót választaná Hunter Shaw, a darab versenybírója, akit Lukács Dániel alakít. 2024. december 7-én a József Attila Színház egy igazi klasszikus történet új, izgalmas színpadi adaptációját hozza el a közönségnek. A lovakat lelövik, ugye? – show című előadásban a társulat teljes létszámban színpadra lép, hogy életre keltsék az amerikai tévéstúdió világában zajló maratoni táncversenyt. A különböző államokból érkező párok a kimerültség határán, éjjel-nappal küzdenek a hőn áhított nyereményért. Azonban nem csupán a fáradtsággal kell megküzdeniük – a mai valóságshow-k mintájára különféle ügyességi próbák is várnak rájuk, mindez a média reflektorfényében, a nézettség hajszolása közepette. Az előadás különlegessége, hogy a nézők is aktív szereplőivé válnak a történetnek: szavazások során ők is dönthetnek a versenyzők sorsáról, alakítva ezzel az előadás kimenetelét. Lukács Dánielt kérdezem Hunter Shaw karakterének megformálásáról, valamint az előadás izgalmairól.

Hunter Shaw zsűritagként fontos pozíciót tölt be a történetben. Hogyan látod a szerepét a verseny és a karakterek sorsának alakulásában?
L. D.: Hunter Shaw egyike a három versenybírónak (Hannah Peace – Fehér Anna, Rollo Peters – Quintus Konrád), akik együtt olyan hatalommal bírnak, mintha egy sárkánynak három feje lenne. Feladatuk és hozzáállásuk sokban emlékeztet a modern tehetségkutató műsorok zsűrijére: Shaw ebben a pénzdíjas versenyben valósággal „élet és halál uraként” dönt a versenyzők sorsáról. Élvezi, hogy visszaélhet a hatalmával, és számára teljesen közömbös, hogy sokak számára a verseny az egyetlen lehetőség a jobb élet reményére; Shaw-t ez nem tántorítja el attól, hogy önös céljai szerint irányítsa a játékot.
Színészként hogyan kapcsolódtál ehhez a hatalomhoz, amit a karaktered gyakorol mások sorsa felett? Nem nyomasztó ilyen döntéseket hozni?
L. D.: Nem mondanám nyomasztónak ezt a szerepet. Tisztában vagyok vele, hogy mindez csupán egy szerep, és nem kell örökre azonosulnom a karakterrel. Színészként sosem akartam, hogy a hierarchiában vagy bármilyen formában visszaéljek a hatalmammal, hiszen valójában csak egy „kis hal” vagyok ebben a hatalmas „óceánban”. Ugyanakkor izgalmas kihívás megformálni egy olyan karaktert, aki belső világában teljesen különbözik tőlem.
Örülsz annak, hogy a darabban versenybíróként kaptál szerepet, vagy szívesebben léptél volna színre a versenyzők között? Melyik kihívás vonzóbb számodra – a zsűri hatalma vagy a parketten vívott küzdelem?
L. D.: Örülök a rám bízott szerepnek, és őszintén szólva nem is gondolkodtam azon, milyen lenne versenyzőként a színpadon állni. Számomra a szerepeim nem kihívásként jelennek meg; sokkal inkább élvezem, hogy a karakter személyiségére formálhatom a belső világomat, így igazán beleélhetem magam az általam megformált szerepbe.
A darabban a közönség és a nézők is dönthetnek a versenyzők sorsáról. Színészként mennyire érzed feszültnek ezt a helyzetet, amikor a színpadon a nézők beleszólnak a történésekbe?
L. D.: Teljesen új megvilágításba helyezi az előadást, hogy a nézők telefonjaik segítségével szavazhatnak, és így beleszólhatnak a történet alakulásába. Kifejezetten izgalmasnak tartom, hogy a döntéseik jelentős fordulatokat hozhatnak, így az előadás minden alkalommal egy kicsit más irányt vehet. | hirdetés
 |
|
Mennyire lennél jó bíró a való életben egy ilyen extrém táncversenyen? Tudnál pártatlan maradni, vagy a kedvenc táncosodnak mindig magas pontszámot adnál?
L. D.: Úgy gondolom, hogy amíg világ a világ, minden döntéshozónak objektívnek és pártatlannak kellene maradnia. Igyekeznék jól megállni a helyem ítészként.
Milyen volt a közös munka a többi színésszel, különösen azokkal, akik a versenyzőket alakítják?
L. D.: Mindig nagy öröm a társulat bármely tagjával együtt dolgozni, és ez most sem volt másképp. Igazán összeszokott csapat vagyunk, hiszen sok közös munka van már a hátunk mögött, félszavakból is megértjük egymást.
Milyen szerepe van szerinted ennek a darabnak a mai társadalomban, és mit üzen a közönség számára?
L. D.: Ez a darab valójában egy görbe tükör a mai társadalom számára: egyszerre jeleníti meg a kiszolgáltatottságot és a reményt, olykor humorosan, máskor mélyen szatirikusan.
|
vissza |
|
| |