Interjú
A Kultkikötőben a lehető legjobb helyen vagyok
2026-05. szám / Németh Mónika
Szórólapozással kezdte tizenhárom évvel ezelőtt, 2024 októbere óta pedig már a Kultkikötő operatív igazgatójaként dolgozik azon, hogy a balatoni nyár ne merüljön ki a vízibicikliben, a napozásban és a lángosban. Szabó Tamással beszélgettünk.
Nagyon messzire nyúlik vissza a Kultkikötővel közös történeted. Milyen út  vezetett odáig, hogy ma már operatív igazgatóként dolgozol azon, hogy emlékezetes produkciók várják a közönséget a Balaton partján is?
Sz. T.: Több színházszerető ember van a családomban, és bevallom, jó ideig nem én voltam a mozgatórugója annak, hogy minél több előadást lássunk: gyerekkoromban sokkal jobban érdekelt a sport. 2013-ban, a középiskola utáni nyáron aztán úgy alakult, hogy a Kultkikötőnél találtam lehetőséget diákmunkára: Balatonföldvárra költöztem, keddtől vasárnapig szórólapoztunk – végig a Balaton déli partján –, és segítettünk rendben tartani a helyszíneket. Aztán évről évre visszajártam: egy darabig önkéntesként, később már önkéntesvezetőként. Fix pont lett az életemben. Közben megtapasztaltam, hogy az, hogy egy előadás megvalósul a színpadon, csupán egy szelete a színháznak, és rengeteg feladat épül egymásra, mire megszületik a végeredmény. Ez az összetettség vonzott be igazán – úgy éreztem, hogy szeretnék ezzel foglalkozni, hogy látom ebben magam. Miután elvégeztem a BGE gazdasági informatikus szakát és az Óbudai Egyetem vállalkozásfejlesztési mesterképzését, elkezdtem még jobban kapcsolódni a Kultkikötőhöz. Először főleg a mindennapi adminisztratív feladatokban vagy épp a produkciók lebonyolításában segítettem, aztán két nyáron át én feleltem a gyerekelőadások programszervezéséért. 2019 és 2024 között pénzügyi vezetőként koordináltam a feladatokat, majd Nagy Viktor, a Kultkikötő alapítója és egykori igazgatója felkért, vegyem át tőle az operatív igazgatói munkakört.
Mit adott neked a Kultkikötő ezalatt a tizenhárom év alatt?
Sz. T.: Túlzás nélkül mondhatom, hogy itt nőttem fel, az életem elválaszthatatlan része lett: megszámlálhatatlan emlék köt ide, itt ismertem meg a páromat, nagyon sok remek szakemberrel és csodás emberrel találkoztam, és úgy érzem, szakmailag is rengeteget fejlődtem. A Kultkikötő nem klasszikus értelemben vett színház, szabadtéri színház, produkciós iroda vagy közösségi ház - hanem ezek izgalmas és folyton változó mátrixa, ami folyamatosan lehetőséget nyújt a tanulásra, a szakmai előrelépésre. Nagyon sok mindent köszönhetek a Kultkikötőnek, és igyekszem is ezt visszatörleszteni, a legjobb tudásom szerint. De szerencsés vagyok, mert a legkevésbé sem érzem ezt munkának: ez egy olyan közeg, amely inspirál és mozgásban tart, ahol nemcsak munkatársak, hanem barátok vesznek körül. A lehető legjobb helyen vagyok.
| hirdetés
 |
|
Ha egyetlen emlékezetes momentumot választhatnál az elmúlt évekből, mi volna az?
Sz. T.: Az első nyaraim egyikén Quimby-koncert volt Balatonföldváron. Egész nap zajlott a színpadépítés: váltották egymást a teherautók, olyan komoly technikát építettek ki, amiről nem is gondoltam volna, hogy a mi színpadunkon egyáltalán lehetséges. Aztán eljött az este, és hömpölygött a bejárat felé a tömeg, sokkoló élmény volt látni, hogy mennyi ember érkezik. Egészen más dimenzió volt ez, mint amihez korábban hozzászoktam. A koncert alatt felmásztam a backstage-ben álló, kétemeletes irodai konténer tetejére, onnan néztem rá az egész területre, a színpadra és a vele szemben tomboló közönségre. Aztán észrevettem, hogy a kerítésen túl a park is tele van emberekkel. Egyszerre láttam magunkat kívülről és belülről, megláttam, hogy mi mindenre vagyunk és lehetünk képesek. Ez a pillanat azóta is ott van a legfontosabb emlékeim között.
Gondolom, azért nem mindig ment minden gördülékenyen...
Sz. T.: Hát, tényleg nem. De az a csodálatos a színházban, hogy a nehézségekből is felejthetetlen pillanatok születhetnek. Egyszer például a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház előadása alatt szakadt ránk az ég, szintén Földváron. A nézők kabátot húztak, esernyőket nyitottak, nagyon sokáig kitartottak, de az eső egyre csak erősödött, aztán beütött egy áramszünet is. Rohantunk lámpákért, gyertyákét, bekapcsoltuk a területen parkoló autóink reflektorait, hogy véletlenül se történjen baleset. Aztán miután visszatért az áram, megkérdeztük azokat, akik ott maradtak, szeretnék-e megnézni az előadás végét a gyerekprodukciók számára kialakított kisebb, fedett sátorban. 150-200 néző vállalkozott rá, a színészek pedig egy 5x6 méteres színpadon, díszlet nélkül játszották végig a darabot, egyetlen lámpa fényénél. Fantasztikus élmény volt.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
