Páros interjú
Mindannyian a gyűjtemény részei vagyunk
2014-12. szám / Pavlovics Ágota
A Magyar Állami Operaházban január 18-án különleges bemutató lesz. A kéjenc útja Igor Stravinsky fő műve, amelyet William Hogarth azonos című rézmetszetsorozata ihletett. Az opera rendezőjével, Anger Ferenccel és látványtervezőjével Zöldy Z Gergellyel beszélgettünk.
Amikor néhány hónapja a szezon bemutatóiról faggattam, azt mondta, A kéjenc útját hallgatva barokk hangulata támad. A csembalóhang, az áriák egymásutánisága kötött barokk szerkezetet idéz, amit Stravinsky a 20. század zenéjébe ültetett. A muzsika érdekes zenei kettősséget kínál, hát a történet?
A. F.: Izgalmas sztori, könyveket írtak róla, és Stravinsky a mondanivaló örök érvényű volta miatt alkotta meg a 20. század közepén ezt az operát. Egy 200 éves történetet fogalmaz meg barokk zenei formában, a modern zeneszerzés eszközeivel. Számomra rendkívül fontos volt a szerző egyik levele, amelyben A kéjenc útjáról azt írta, a rendezők ott rontják el, hogy nem veszik tudomásul: ez egy tanmese. A mesternek igaza van. Az én feladatom ma kvázi az aktualitás aktualizálása. Nem kell a sorok között olvasni, csupán le kell vonni a tanulságot az opera végén. Tom Rakewell, a főszereplő, nem egy bonyolult figura. Nemtörődömségben vegetál, mígnem felbukkan életében egy alak, aki vagyonhoz juttatja. Tom történetét követve mintha egy katalógusgyűjteményen mennénk végig, hiszen mindent csak sztereotípiákban tudunk látni. A bordélyházban például a testeken van a hangsúly, a lélek elhanyagolható. A bolondokházában, ahová végül Tom kerül, pedig a szexualitás szorul háttérbe; azt fürkésszük, mi történhetett a múltban ezeknek az embereknek a lelkével, hogy ide jutottak. Az a kérdés, hogy a lelkük miért lett ilyen, más már nem fontos.
A darab fontos szereplője Török Baba, aki a rendezői koncepciók függvényében volt már szakállas asszony, vonzó nő és olyan értelmezés is akadt, amikor férfi énekelte. Az Ön olvasatában kicsoda Török Baba?
A. F.: Török Baba mindent jelent, együtt: a nőt, a férfit, a múltat és jelent, és persze a jövőt is. Hiszen emlékeink definiálnak minket, a jövőnket a múltunk és jelenünk alakítja. Tom Rakewell története során azt látjuk, hogyan válunk a tömegből egyetlenné, aztán megint azzal eggyé. A főhős tragikus útjának elején csak egy fiatalember, aki aztán az egyetlenné válik Anne számára, majd a lány hiábavaló küzdelmeit követően ismét visszatér az eredeti állapot. Ennek az esszenciális kettősségnek a megmutatása, amit ki akarunk hozni a történetből. És persze azt, hogy ez a tézis nem pusztán a történet alakjainak sorsát határozza meg, hanem mindannyiunkét. Az opera végén a szereplők a színpad elejére jönnek és a közönség felé fordulva azt sugallják: te is a gyűjtemény része vagy. Mindannyian a gyűjtemény részei vagyunk. | hirdetés
 |
|
Anger Ferenccel közös munkáiban olykor szétválasztották a jelmez- és díszlettervezést, máskor nem, ahogy most sem. Ön a látványtervező. Mi indokolja az egyik, és mi a másik megoldást?
Z. Z G.: Ha egy kézben van a produkció látványa, akkor sokrétű, rafinált és következetes vizuális szövetet lehet létrehozni. Az Ariadné Naxoszban esetében a díszlet alapvető részei a hullámokon hason fekve napozó férfiak, akik közül később egy tucat életre kel, és Zerbinetta áriájához asszisztálnak. Folyamatos egyeztetés ment a faragott figurákat készítő műhely és a statiszták testdresszeit készítő varroda között. De apróbb részleteket illetően is lehet összetetten gondolkozni: például a hátsó díszletfalakra festett biztonsági sávok 45°-os vonalazása visszaköszön Ariadné elkoszolódott esküvői ruháján, Bacchus bukósisakja pedig pont olyan piros, mint annak a vonatnak a karosszériája, amivel érkezik. Ezek apróságok, amik talán fel sem tűnnek, de az efféle végiggondolt szín- és szimbólumrendszerrel lehet erősíteni egy előadás vizuális kohézióját. Ez persze nem jelenti azt, hogy amikor külön díszlet- és jelmeztervező dolgozik egy produkcióban, ne lenne minden részletre kiterjedő vizuális koncepció. Anger Ferire pedig kifejezetten jellemző, hogy az előadásainak sűrű szövetet sző, díszletre, jelmezre, kellékre egyaránt úgy gondol, mint ahogyan a zenei motívumra.
Stravinsky fő műve különleges zenei érték, nyugtalanító kérdéseket felvető történet. Vizuálisan hogyan jelenik meg Ön előtt ez a tragikus opera?
Z. Z G.: Sok gondolatot elmorzsoltunk a rendezővel, mire megtaláltuk a történet megfelelő képiségét. A kihívás az volt, hogy a darab didaktikusságát ne fokozzuk, hiszen tanmese mivolta anélkül is domináns, hogy illusztrálnánk. Olyan közeget kerestünk, amiben Tom kálváriája a megírt módon történhet meg, mégis úgy általánosít, hogy napjainkat idézi. Olyan vizuális evidenciákból építkeztünk, amik hétköznapi kötődéseink révén közel hozzák ezt a „bármelyikünk” történetét. Úgy gondolom, hogy egy örök kérdéseket boncolgató történet úgy lehet eleven a színpadon, ha közel hozzuk a mához. Ezen kívül még egy szempontunk volt: a történet rendre filozófiai mélységű kérdésekbe botlik, amik az egyes stációk konfliktusaiban bújnak meg. Ezek a cselekményhez hasonlóan „az élet nagy dolgait” igyekeznek felölelni, viszont nem rajzolódnak ki világosan. A színpadkép szándékaink szerint segít majd ebben. A díszlet központi eleme egy hatalmas katalógus, ami a benne és körülötte megjelenő helyszíneket képes abban az értelmezési tartományban definiálni, amit a történet elsődleges rétegei alatt sejthető filozófiai aspektusok megkívánnak. Tele lesz izgatott párokkal, éljenző emberekkel, a szakállas nő kincsével, élőkkel és halottakkal – mindannyiunkkal.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
