Interjú
A színház újra és újra ámulatba ejt
2015-10. szám / Szepesi Krisztina
Lőkös Ildikó a kilencvenes évek elején vetette bele magát a színházi életbe, méghozzá a sokak számára máig kissé misztikus dramaturg szakmába. Azóta az ország szinte összes jelentős színházába talált már megfelelő darabot, tavaly óta pedig a Játékszín csapatának tagja, ahol nemrég
mutatták be legújabb munkáját, A szőke ciklont. Az Átrium Film-Színházban pedig október végétől látható a székesfehérvári Vörösmarty Színházban bemutatott, Cserhalmi György rendezte Mesterkurzus, amelynek szintén ő volt a dramaturgja.
Épp akkoriban mondtad, hogy rájöttél, jó valahova tartozni, amikor vége szakadt a 14 éves Új színházi tagságodnak.
L. I.: Szabadúszóként is jó létezni, mert akkor te találod ki, mit csinálsz, de társulathoz tartozni még jobb, mert ilyenkor megvan a hoszszú távú együttgondolkodás lehetősége. Minél elmélyültebb a közös munka, annál inkább ajánlhatom a szívem vágyát is, gondolkodhatom azon, hogy melyik színésznek milyen szerep áll jól.
Vagyis a dramaturg határozza meg egy színház arculatát, irányát.
L. I.: Azért ez közös játszma, hogy hogyan tudom azt „eladni” a rendezőnek, amit igazán én szeretnék. Vannak, akik nagyon jól inspirálnak arra, hogy továbbgondoljam az eredeti ötleteimet, de néha egészen máshol lyukadunk ki, mint ahonnan a beszélgetés elkezdődött. Vagyis ez együttes munka, és az alkalmazkodásról is szól. Épp ezért tartják ezt inkább női szakmának, mert bennünk talán jobban megvan a beleélés képessége. Közvetítők vagyunk a színház és a rendező, illetve a rendező és az író között. Olyan ez, mint egy társasjáték. És persze az évek során már sok minden van az ember fejében, így ha egy rendező azt mondja, tegyük föl, szeretne egy darabot két férfi és egy női szereplővel, és szóljon a rákkutatásról, de ne legyen túl lila, akkor akár rövid idő után is van legalább két ötletem.
És ha a szíved vágyáról beszélünk, akkor legalább az egyik kortárs magyar darab lesz…
L. I.: Azzal, hogy kortárs irodalommal foglalkozom, nemcsak a színházi, hanem az irodalmi élettel is kapcsolatot teremthetek. Bár tényleg fontos ismerni – elsősorban persze nem az írókat személyesen, hanem a munkáikat –, mert sok színházi előadáshoz jelenthet inspirációt. Legkedvesebb munkáim egyike volt például a Jadviga párnája, melynek a színpadi adaptációját Hargitai Iván rendezővel való fölkérésünkre Závada Pál készítette el a saját regényéből, amit aztán az Orlai Produkció karolt föl. Bosszant, de előfordul, hogy addig töprengek egy-egy ötletemen, hogy lekésem róla. Így jártam, például, Térey János Protokolljával, amellett, hogy nagyon örültem Kovács Krisztina remek adaptációjának a Radnótiban. A munkánk része az is, hogy észrevegyük, ha fölbukkan egy-egy tehetséges fiatal író, akinek az írásai azt sejtetik, drámaírói vénája is van, ösztönözzük, hogy próbálja ki magát ebben is. Gyakran fordul elő az is, hogy a szerzők keresnek meg minket. Radnóti Zsuzsának például sokan, a legnagyobbak is, Esterházytól kezdve Spiró Györgyig elsőként küldik el írásaikat. | hirdetés
 |
|
Radnóti Zsuzsát példaképként emlegeted. Mi kell ahhoz, hogy felnőj hozzá?
L. I.: Sosem leszek olyan, mint ő, de azért igyekszem. Egyrészt a munkája iránti alázat követendő minta számomra, másrészt pedig a kortárs szövegek iránti elkötelezettsége. Biztos vagyok benne, hogy az elmúlt harminc évben nem született meg olyan jelentős kortárs magyar dráma, ami ne Zsuzsa kezén ment volna először keresztül. És mindig friss szemmel olvas. Számomra etalon a véleménye. Azt is tőle loptam, hogy a kortárs írókra kiemelten figyeljek.
Tavaly óta a Játékszín dramaturgjaként mennyire kaptál szabadkezet?
L. I.: Az első munkám épp egy mesejáték, a Gombóc Artúr volt, nemrégiben pedig egy zenés akcióvígjáték, A szőke ciklon. Vonzó számomra Németh Kristóf elképzelése a bulvárszínházról, hogy ugyan sztárokkal dolgozik, vagy pontosabban népszerű, kiváló színészekkel, de közben arra is törekszik, hogy legyen közös szellemiségű szakmai közösségünk, hogy leüljünk egymással beszélgetni. Óvatosan csempésszük be az egyre elmélyültebb, izgalmasabb műveket. Ebbe a körbe tartozik a Virágot Algernonnak is, melynek érdekes előzménye, hogy tavasszal Szervét Tibor keresett föl bennünket saját maga készítette adaptációjával, tervei szerint meg is rendezte volna. De a Játékszín vezetői azt gondolták, hogy inkább a főszerepet kéne eljátszania, a rendezésére pedig Szervét Tibor javaslatára Horgas Ádámot kérték föl.
Dolgoztál például Székesfehérváron is tavaly és volt feladatod Tatabányán, a Rózsavölgyiben és Orlai Tibornál is.
L. I.: A székesfehérvári munkám előzménye, hogy a Thália Színházban a Bagó Bertalan rendezte EMKÉ-ben együtt dolgoztunk Cserhalmi Györggyel, aki akkor ott készült megrendezni a Mesterkurzust. Sokat beszélgettünk elképzeléseiről – és ugyan végül Székesfehérváron csinálta meg, de jólesett, hogy megtartott engem dramaturgnak. Tatabányáról pedig a színház igazgatója, Crespo Rodrigo kért föl induló társulatában néhány munkára, izgalmas tervei voltak, jó rendezőket hívott – így hát erre is szívesen emlékszem. Orlai Tiborral régi a barátságunk, sokszor beszélgetünk terveinkről, s van, amikor ez összetalálkozik közös munkában. Ahogy Zimányi Zsófia Rózsavölgyi Szalonja is nyitott az ötleteimre.
Talán nincs is az a pénz, amiért nyugton maradnál…
L. I.: Ez tényleg nem pénzkérdés. Ha megtalál egy-egy jó felkérés, új feladat, új találkozás, nehéz nemet mondani. Azt keresem a drámai szövegekben, történetekben is, hogy elmondhassak velük valami fontosat, érdekeset, különlegeset. Emellett a színház újra és újra ámulatba ejt. Az a csoda, hogy ugyan igyekszem a próbák elején elképzelni az egész előadást, már-már azt gondolván, nem érhet meglepetés, aztán mégis, amikor megszületik, tátva marad a szám, és nem kapok levegőt, mert hihetetlenül fölemelő dolgok teremtődnek meg a színészek, a rendező, a tervezők és a többi színházi alkotó által. Sokkal nagyobb dolog jön létre, mint amit fejben el lehetne gondolni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
