Interjú
A kabinos: Egri Kati
2016-01. szám / Kiss Péter
Violet egy percre nem áll meg. Törülköző- és fürdőlepedő-kupacokat cipel, takarít, pedikűröz, masszíroz, teát főz, szendvicset készít, ha kell, lelki segélyt nyújt, szusszanásnyi idejében pulóvert köt. Ő a lepukkant, külvárosi fürdő lelke, noha beosztása szerint „csak” kabinos. Nell Dunn
Gőzben című tragikomédiáját február 12-én mutatják be a Karinthy Színházban, Korcsmáros György rendezésében. Violet figuráját Egri Kati kelti életre, aki elmondhatja, a szó szoros ételmében „munkás” szerepet osztottak rá.
Szinte hazajársz a Karinthy Színházba…
E. K.: Karinthy Marcival az első találkozásunk – szüleink révén – még gyerekkorunkban volt, tehát afféle gyerekkori barátság a miénk. S amikor megcsinálta ezt a színházat, megkeresett – akkoriban a Budapesti Kamaraszínház tagja voltam –, hogy A csúnya lány című zenés vígjátékban játsszam el a címszerepet. Isteni munka volt, imádtuk. Amikor vége lett, utána majdnem húsz évig, a Szent Péter esernyője bemutatójáig nem dolgoztunk együtt. Én közben Zalaegerszegre kerültem, nyolc évig ott voltam, majd visszajöttem a Budapesti Kamaraszínházba, amit aztán bezártak. Akkor mondtam a Marcinak, hogy nagyon szívesen dolgozom itt továbbra is szabadúszóként. Azóta ez az „anyaszínházam”, tényleg ide járok haza…
Éppen negyvenedik évadodat „taposod”. Ez alatt jó pár társulatban megfordultál. Vidéken egyik színészházból vagy albérletből a másikba költöztél…
E. K.: Az, hogy egy másik városba kell menni, az engem nem zavart, mert szeretek utazni, hajt a kíváncsiság. Színésznő vagyok, olyan színházban szeretek lenni, ahol jól érzem magam. Ha nem érzem jól magam egy helyen, abba belebetegszem. Akkor inkább vállaltam azokat a nehézségeket, ami – többek közt – egy bőrönd ki- meg bepakolásával jár.
Kárpótolt a közönség tapsa (olykor) 220-250 km-re a fővárostól, ráadásul az alakításod híre a megyehatáron belül maradhat?
E. K.: Az ember nagyon sok szeretet kap egy vidéki városban, megismerik, megszólítják az utcán, a boltban. Jó, én Pesten sem panaszkodhatok ennek hiányára, mert főleg az Abigél meg a Régimódi történet jóvoltából azért itt is megismernek, de azért egy vidéki városban sokkal közelebb kerülsz a közönséghez.
Amikor megkapsz egy szerepet, nagyjából fel tudod mérni, hogy mit lehet belőle kihozni? Ki lehet jelenteni egy darabról, hogyha fene fenét eszik, ennek durranni kell?
E. K.: Úgy egyáltalán nem állok neki, mert egyrészt begörcsöl az ember, másfelől meg a legoptimálisabb körülmények, a legjobb szereposztás, a legjobb rendező ellenére is megéltem már óriási buktát, pedig a színdarab is jó volt. | hirdetés
 |
|
A Gőzben igazi színészdarab. Mélysége és humora van. Az eddigi próbák során mit tudtál meg Violetről?
E. K.: Úgy érzem, rejtőzködőbb, mint a többiek. Házasságban él, négy gyereke van, és mégis picit magányos, mert a gyerekek már felnőttek, kirepültek hazulról, ami azért nagy fájdalom minden szülőnek. A férjével úgy elvannak, nincsenek nagy veszekedések, nagy szenvedélyek sem. Azért is fontos számára ez a gőzfürdő, mert neki tulajdonképpen ez az élete, ez tölti ki a mindennapjait.
Aztán ez a konszolidált családanya egyszer csak fellázad, amikor a hatalom be akarja záratni a fürdőt.
E. K.: Igen. Talán azt várná az ember, hogy megnyugtatja a lázadozó vendégeket, megpróbálja elsimítani a helyzetet, de ehelyett ő is csatlakozik hozzájuk, tudván, hogy elveszti a munkahelyét, újat pedig nagyon nehéz találni, pláne egy ilyen korú nőnek, mint amilyen Violet, aki a darab szerint 45 éves. Én majdnem egy húszassal több vagyok.
Nem látszik…
E. K.: Jaj, köszönöm! De Violet nemcsak azért lázad, mert fél, hogy nem talál új munkát, hanem azért is, mert imádja ezt a helyet, szeret itt lenni. Hiányoznának a törzsvendégek, a közösség, ami szinte baráti társasággá vált. Főleg attól a pillanattól kerülnek még közelebb egymáshoz, amikor kiderül, hogy a fürdő napjai meg vannak számlálva. Lehet, hogy találkoznak majd egy presszóban vagy egy kis pubban, de hát az már nem ugyanaz. Tudod, ez többről szól, mint egy munkahely elvesztésről, egy élet fontos része vész oda majd’ húsz év után, és hát nem lehet tudni, hogyan tovább. Egy időben a Gresham-házban laktam, az volt a pesti rezidenciánk, hogy így mondjam, az év nagyobb részét ott töltöttem. Amikor autóval jövök Budáról, akkor tuti, hogy a Lánchídon megyek át, hogy lássam az én Gresham-palotámat, mert az akkor is az enyém, ha már nem lakom ott… Van egy ilyen helyhez való kötődés bennem. Belül az nem szűnik meg. És látod, milyen érdekes, hogy amennyit én színházat váltottam, ott meg nem ragaszkodtam a helyhez, hanem ott a pályámhoz ragaszkodtam. Ahhoz az úthoz, amit kijelöltem magamnak, vagy ami kialakult így az évek folyamán. Például azért szeretek a Karinthyban lenni, mert ez egy kis ékszerdobozka, lehet érezni, hogy a Marci az apukája, hogy törődik vele. Olyan színházban nem lehet létezni – bármilyen gyönyörű, nagy és patinás – amelyiknek nincs lelke, belül rideg.
Mit gondolsz a legnehezebb feladatnak a Gőzben?
E. K.: Hat nő van ebben a darabban és egy férfi. Szinte mindig mindenki a színpadon van. És függetlenül attól, hogy mi a szövege, hogy megszólal vagy nem, mindenki folyamatosan élje a maga életét. Ez a legnehezebb.
Főiskolai mestereid, Horvai István és Kapás Dezső kreativitásra neveltek. Mit adott ehhez hozzá a pályán eltöltött négy évtized tapasztalata?
E. K.: A legfontosabb dolog, hogy munka, munka, munka. Szerencsére találkozik jó rendezőkkel is az ember, de kell tudni önállóan dolgozni, mert mégiscsak én lépek színpadra, és nem mondhatom azt a közönségnek, hogy elnézést, de a rendező nagyon hülye volt, ezért nem tudtam megoldani a szerepet. Azt is elmondták nekünk, nehogy azt higgyük, hogy ez a szakma állandó öröm és csillogás. Azt persze nem mondhatták el, hogy amit utálsz, abba beledöglesz. Amikor fiatalabb voltam, próbáltam szépíteni, ha egy kapott feladat nem volt jó. Ma már nem hazudok magamnak.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
