A mozdulat kifejezi azt az érzést és gondolatot is, amit a szavak már képtelenek
2020. december 04. / Pavlovics Ágota

A címben szereplő találó mondatot Földi Bélától, a Budapest Táncszínház alapítójától csentem. A Harangozó- és Jeszenszky-díjas, Köztársasági Érdemkereszttel kitüntetett, 2017-ben az Évad legjobb alkotója elismerésben részesült koreográfus és táncművész a hazai kortárs táncélet egyik
meghatározó művésze. Mesterei Jeszenszky Endre és Raza Hammadi voltak, táncosként pedig a világ legjelentősebb alkotóival, művészeivel dolgozott. Együttese 2011 decembere óta saját játszóhellyel – a Depo Stúdióval – rendelkezik, ahol kiemelten fontos oktatói munka is folyik. Földi Bélával a hamarosan 30. születésnapját ünneplő Budapest Táncszínházról és közeli terveiről beszélgettünk.

1991-ben magánvállalkozásként alapította meg a Budapest Tánc­szín­há­zat. Milyen ambíciókkal indította útjára az együttest, és azóta mennyiben alakultak át a tervei?
F. B.: Szerencsés voltam, mert 1991-ben a politikai váltás és az életkorom összetalálkozott. Azon gondolkoztam éppen, hogy lehet elérni, hogy életem végéig tánccal foglalkozzak. Az előadóművészetből alkotóművésszé avanzsálás nem volt kérdés. Körülnéztem, és nem láttam olyan együttest, ahol el tudtam képzelni magam, kézenfekvő volt, hogy együttest kell létrehoznom. Örültem neki, hogy az al­ko­tó­művészet a feladatom, sok tanítványom volt, és nem ijesztett el az infrastruktúra hiánya. Hogy mi változott azóta? Az alap nem változott, jó darabokat kell csinálni, egyre jobbá kell válni. Sok táncművész és koreográfus – például Sághy Alexandra, Barta Dóra, Fodor Zoltán, Zachár Lóránd – nevelődött nálam ki, a fluktuáció időnként rövid szomorúságot okozott, de aztán jöttek új tehetségek.

A Budapest Táncszínház repertoárral rendelkező társulat, ugyanakkor oktatócentrum is. Hogy működik mindez a gyakorlatban?
F. B.: Fontos volt a repertoár, a pálya elején az embernek hősei vannak, a példaképeim repertoár tánc­együt­te­seket vittek. Ez nem jelenti azt, hogy ez jobb lenne azoknál az együtteseknél, amelyeket egy alko­tó munkássága fémjelez, hanem csak azt, hogy nálunk az én koreográfiáim mellett sok vendégkoreográfus munkája is repertoárra került. Hat évig nem volt állami támogatásunk, így csak az oktatásból tudtam fenntartani az együttest. Nem volt pénzem kész táncosokra, ezért a legtehetségesebb fiatalokat pár év alatt kineveltem táncosoknak. Nemzetközi kapcsolataim egyre szaporodtak, az ismertségem nőtt, ami azt is jelentette, hogy nemcsak hazai, hanem külföldi művészekkel is dolgoztunk.

Immár saját műhellyel, próbahellyel rendelkezik az együttes, a Depo sokszínű hely, amit fejleszteni sze­ret­ne. Mikor és mivel?
F. B.: Nem siránkozom, de rengeteg gazdasági nehézség van mögöttünk, hosszan béreltük ezt a helyet egy díszletraktárral együtt, ami jelentős anyagi teher volt. Aztán megvásároltuk a próbatermet, és most azon dolgozunk, hogy a 250 m2-t 450 m2-re bővítsük. Szeretnénk kialakítani egy szép, 150 fő befogadó képességű stúdiószínházat és kiszolgáló helyiségeket. Sokan szeretnek idejönni, nemzetközi együttesek is hoznának előadást, talán ez lenne a pont az i-n. Nemcsak a Budapest Táncegyüttes előadásai és a koreografálás, az oktatás lenne a dolgunk, hanem a forgalmazásban is kicsit a magunk urai lennénk.
Viszlát a levegőben címmel szeptember 29-én volt bemutatójuk, az előadás koreográfusa Sághy Alexandra, rendezője pedig ön volt. Hogyan foglalná össze a jelenünkre erősen reflektáló produkció mondanivalóját?
F. B.: Nagyon fontos a darab mondanivalója, a felismerés, hogy mi emberek nagyon egymásra vagyunk utalva. Csak akkor tudunk sokat elérni, ha összefogunk. El kell érni azt a szeretethalmazt, amikor az ember azt érzi, segíteni vagy adni mindennél jobb. Az én után megint én következem nem vezet sehova. Könnyű felismerni, hogy mások is sokat tesznek értünk. Röviden arról szól a darab, hogy az emberiség csak akkor tud repülni, ha összefogunk. Nagy öröm számomra ez a darab, amely Sághy Alexandra, együttesünk művészeti vezetőjének koreográfiája. Büszke vagyok rá, hogy Alexandra 2018-ban Három nővér című előadásunkért megkapta az évad alkotója díjat a Magyar Táncművészek Szövetségétől, és idén Harangozó-díjban is részesült.

Ön a magyar táncélet egyik fontos szereplője, alakítója, stílusát tanítják, hogy talált rá?
F. B.: Amikor elkezdtem táncolni, csak balett- és néptáncoktatás volt. Szerencsére volt a városban egy hely, a Semmelweis utca 4.-ben, amit Jeszenszky Endre vezetett, és ahol a klasszikus balett mellett jazztáncórák is voltak. Aztán kinyílt a világ, Bécsbe mentem, ösztöndíjat kaptam, tanultam, táncoltam. Találkoztam a kétéves kora óta Párizsban élő Raza Hammadival, majd a világ számos nagy táncművészével. A teljesség igénye nélkül a Graham-technika után megtanultam a Limón-technikát, erős hatással volt rám Robert North amerikai koreográfus, Joseph Tmim, az izraeli Bat-Sheva valamikori szólótáncosa, a holland tánckoreográfus, Neel Verdoorn. Mindezt a saját szám íze szerint ötvöztem kicsit, a klasszikus, európai balett világa mentén alakítottam ki azt, amit csinálok. Martha Graham azt mondta, hogy a táncos állandóan változik a korral, az idővel, a lelke is gazdagodik, én is sokat kísérletezek, mindig valamit hozzáteszek mindahhoz, amit a mesterektől tanultam.

Jövőre 30. születésnapjához érkezik az együttes, mi mindennel ünneplik a kerek évfordulót?
F. B.: Sok tervünk van, egész évben minden kis és nagy megmozdulásunkat a születésnapunkhoz kötjük. Januárban lesz gyerekeknek szóló darabunk – Lázár Ervin: A legkisebb boszorkány – bemutatója a Müpában. Márciusban a Budapest Táncfesztiválon a Viszlát a levegőben című darabunkkal veszünk részt. Meghívjuk Jirí Pokorny cseh koreográfust, remélem, Raza is eljön Párizsból, aki Paprika címmel készítene egy előadást rólunk, magyarokról. Szereti az Erős Pistát, és azt mondja, olyanok vagyunk, mint a paprika, ami édes és csípős. Ősszel a Müpában lesz a nagy születésnapi estünk, és szeptemberben reményeink szerint felavatjuk az új színházunkat.