„Engem a pálya választott” – A hetvenéves Zsuráfszky Zoltánnal, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjével beszélgettünk
2026. szeptember 04. /

Aki találkozott már Zsuráfszky Zoltánnal, nehezen hinné el, hogy szeptemberben hetvenéves lesz. A Kossuth-díjas koreográfus, a Nemzet Művésze ma is a szikszói fiú szenvedélyével beszél a táncról. Táncosként, koreográfusként, pedagógusként és együttesvezetőként bejárta a világot, generációk
szemléletét formálta. Fülöp Tamás, a Magyar Katolikus Rádió riportere a kezdetekről, a mesterekről, az erdélyi gyűjtőutakról és az alkotás felelősségéről beszélgetett vele.

Van, aki választ magának egy pályát, és van, akit a pálya választ ki. A te esetedben ez hogy történt?
Zs. Z.: Vidéken nőttem fel, amikor a népművészetnek, a néptáncnak még közel sem volt ekkora lendülete. Nagy vállalkozásnak számított, hogy Szikszóról felkerültem Buda­pest­re, az Állami Balettintézet első néptáncosztályába. Négy évre elsza­kad­tam a szüleimtől, meg kellett szoknom a nagyvárost. Már gyerekként szerettem volna kilépni a já­rá­si, megyei keretek közül, világot látni. Tengerésznek készültem, mert azt gondoltam, úgy majd utazhatok. Végül táncművészként jártam be a világot. Fiatalon rajzoltam, fociztam, olvastam, közben bekerültem a helyi tánccsoportba. Jó volt abban a fiatal közösségben lenni, és ha­mar kiderült, hogy erős a mozgásmemóriám. Könnyen megtanultam a mozdulatokat, vissza tudtam táncolni, amit mutattak, és szerettem a színpadon lenni. Ez a világ egyszer csak elkapott. Amikor végeztem az intézetben, és hivatásos táncos lettem, valóban kinyílt előttem a világ. Magyarország akkor zárt ország volt, még Romániába is pecsétek és külön engedélyek kellettek. A sportolóknak és a táncművészeknek mégis megadatott, hogy a csapattal, a társulattal külföldre utazzanak. Jártam Japánban, a Fülöp-szigeteken, Dél- és Észak-Amerikában, Európa számos országában. Mindenütt rácsodálkoztak arra, milyen gazdag és gyönyörű a magyar néptánc.

Már fiatalon tudtad, hogy a táncon túl koreografálni, tanítani és idővel saját együttest is szeretnél vezetni?
Zs. Z.: Igen, ezek a vágyak nagyon korán megfogalmazódtak bennem. Amikor az ember hatvankilenc évesen visszanéz, távolinak tűnnek, de ha következetesen dolgozik, és amit vállalt, azt végigviszi, egyszer csak elérheti a céljait. Nekem szerencsém volt. Taníthattam Ausztráliától Kanadáig, Európa és a Kárpát-medence szinte valamennyi jelentős táncegyüttesében, létrehozhattam nagyszabású produkciókat, sza­bad­téri előadásokat és táncszínházi műveket. Együttesvezetőként ma Magyarország legnagyobb létszámú hivatásos tánctársulatát, a Magyar Nemzeti Táncegyüttest vezetem. Mindig fontos volt számomra, hogy a megbízatásaimmal a műfajt is képviseljem. Még a Kossuth-díj is feladat: utána bizonyítani kell, miért kapta az ember, és valamit visszaadni a társadalomnak, a művészetnek. A színpadra vitt anyagot Erdélyben, Len­gyel­országban, a Felvidéken, a Balkánon vagy Törökországban ismertem meg. Amikor művészi for­mában visszük vissza egy közösséghez, az ott élők büszkék arra, amit az őseik megőriztek.

Kiket említenél az elsők között, akiknek a személye a legmeghatározóbb volt a számodra, akik a leginkább hatással voltak a pályádra és az életedre?
Zs. Z.: Az ember életében vannak találkozások, amelyek kijelölik az irányt. Kallós Zoltánnal való talál­kozásaim, Andrásfalvy Bertalan segítsége, Martin György útmutatása, Timár Sándor egész módszere és gondolkodása mind meghatározó volt. Ők segítettek felkészülni egy nagyobb ívű koreográfusi pályára. A táncházban megszületett, szabad néptánctanítási módszer ma már Amerikától Japánig eljutott. Tízezrek járnak táncháztalálkozókra, magyar és más Kárpát-medencei népek táncait tanulják. Ez a kultúra mindenkit közel enged magához.

Köztudott, hogy Martin György is táncolt. Az archív videók közül most hirtelen egy inaktelki felvétel jut az eszembe, ahol Gergely Jánossal járja a legényest. Milyen táncosnak számított Tinka bácsi akkoriban?
Zs. Z.: Nagyon szeretett táncolni, és nagyszerű táncos volt. Egyetemet végzett, széles látókörű, európai hírű tudós és táncfolklorista lett, de a táncos tapasztalat egész életében vele maradt. A Zenetudományi Intézet táncosztályán végzett gyűjtőmunkája, a Kárpát-medencében felvett több százezer méternyi film egy egész életre adott feladatot nekünk. Élete utolsó éveiben szorosan dolgozhattam vele, az útmutatása szerint vezettem az együttesemet és készítettem a koreográfiáimat. A munkája olyan alapot teremtett, amelyből ma is építkezhetünk. A gyűjtőnek sokszor nehéz helyzetekben kellett táncra bírnia az embereket. Akkor jártak házról házra, amikor lesöpörték a padlásokat, zajlott a téeszesítés, a családokat veszteségek érték, vagy olyan ünnepi időszak volt, amikor nem illett táncolni. Martin mégis meg tudta értetni velük, hogy a táncukra a következő nemzedékeknek is szükségük lesz. Néha megmutatott egy figurát, egy bokázót vagy csapást, mire a másik ember kedvet kapott. Így talált rá a kalotaszegi Mundrucra, Mátyás Istvánra is.

Mikor jutottál el először Erdélybe?
Zs. Z.: 1973-ban, még egészen fiatalon. Egyedül indultam útnak, gyalogoltam, buszoztam, mentem faluról falura. Eljutottam Mundruc bácsi házáig is, de annyira meg voltam illetődve, hogy nem mertem beko­pog­tatni. Visszamentem gyalog az állomásra, onnan Mérába, majd Székre utaztam. Később természetesen találkoztunk. Erdélyben főként kiegészítő, hiánypótló felvételeket készítettünk a Martinék által már rögzített anyaghoz. Az volt a legizgalmasabb, amikor a tánc a maga természetes közegében született meg. A tán­cos kiállt a zenész elé, a közösség figyelte, örült neki, csodálta. Aki akkoriban gyűjteni indult, kamerát, fényképezőgépet és magnetofont vitt magával, de a felvételt haza is kellett hoznia. A határon olykor kihúzták a filmet a fényképezőgépből. Egy fotóriporter barátommal ezért az exponált tekercseket elrejtettük, a gépben pedig üres filmet hagytunk. A határőr azt tette tönkre, az értékes képeket viszont itthon elő­hív­hattuk.

A Kodály Kamara Táncegyüttestől a Budapest Táncegyüttesen és a Honvéd Táncszínházon át vezetett az utad a Magyar Nemzeti Táncegyüttesig. Mi volt ezeknek a meghatározó állomásoknak az összetartó ereje?
Zs. Z.: Mindig a közösség. A hivatásos társulatban megtanultuk a repertoárt, és jártuk a világot, közben a stúdiómunkát is fontosnak tartottuk. Mestereket hívtunk, mozgásteremtést, elemzést és technikát tanultunk. Ebből a műhelyből nőtt ki 1984-ben a Kodály Kamara Táncegyüttes. Azt kértem, ne Zsuráfszky-csoport legyen a neve, hanem Kodály nevét viselhesse. Egy évig kaptunk támogatást, utána minden fedezet nélkül folytattuk, egészen 1991-ig, amikor Andrásfalvy Bertalan a Budapest Táncegyüttes vezetésével bízott meg. Később a Budapest Táncegyüttes a Honvéd Táncszínházba olvadt, majd 2014-ben Magyar Nemzeti Tánc­e­gyüttes néven folytatta. Számomra egyik változás sem önmagamról szólt, hanem a táncosokról és a közösen gondolkodó alkotócsapatról. Ma a táncegyüttes, a zenekar és a Honvéd Férfikar közösségében mintegy százötven ember dolgozik.

Kiemelt jelentősége van a munkáidban az irodalom, a vers és a tánc kapcsolatának. Mit ad számodra ezek együttes ereje?
Zs. Z.: Mindig meghatározó volt számomra az irodalom és a tánc kapcsolata. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versére, Nagy László, Arany János és Pilinszky János műveire is készítettem kore­o­gráfiát. A jó vers nem avul el. Üzenetet hordoz a jelen nemzedékének, feladatot és célt ad, gondolkodásra kényszerít. Koreográfusként azt keresem, hogyan lehet a költő gondolatát a mozdulat nyelvére fordítani. A tánc nem illusztrálja a verset, hanem továbbgondolja, és más érzékszerveken keresztül juttatja el a nézőhöz. Az Alvó szegek… esetében Pilinszky sorait választottam. A háborúról, a kárpátaljai magyarságról és a ma emberéről is tudtak szólni. A költészet lehetőséget ad arra, hogy a színpadon a jelen kérdéseire feleljünk, miközben olyan mondatokhoz nyúlunk, amelyek évtizedekkel korábban születtek.

Hogyan tudsz kikapcsolódni? Mivel töltöd a szabadidődet?
Zs. Z.: Kedves feleségemmel és alkotótársammal, Zsuzsikával (Zs. Vincze Zsuzsa, Kossuth-díjas, érdemes művész) négy gyermekünk van, már valamennyien felnőttek, családosak. Nagyszülők is vagyunk, időnként ránk bízzák az unokákat, ami csodálatos érzés. A nagypapaszerepbe még nem tudom teljesen beleélni magam, mert a mindennapi munka igazgatóként és művészeti vezetőként egész embert kíván. Ha marad időm, szívesen barkácsolok, faragcsálok a ház körül, polcokat készítek. Az együttesnek évente legalább száz­negy­ven előadása van, plusz az utazások, a próbák. Éljük az életünket, mint egy normális család, közben pedig elhivatott szakemberek vagyunk, mindig vannak új kihívások, új feladatok.

--------------------------------------------------------------------------------------------------------

Zsuráfszky Zoltán a hetvenedik születésnapját is munkával ünnepli. Szeptember 30-án a Müpa Fesztivál Színházában a Magyar Nemzeti Táncegyüttes az Elsuhant emlékek – Zsura 70 című gálával köszönti. Az est öt évtized alkotói pályájából idéz fel meghatározó színpadi pillanatokat, abból a világból, amelyben a folklór tisztelete drámai erővel és sajátos színpadi látásmóddal találkozik. A hagyomány Zsuráfszky szá­mára eleven nyelv, amely minden nemzedékhez képes újra szólni. Az ünnepi előadás rendező-koreo­gráfusa maga Zsura, társrendezője Zs. Vincze Zsuzsa. A közönség érdeklődése már jóval a szeptemberi időpont előtt eldöntötte, milyen születésnap lesz: a gála telt házas, jegyet már nem lehet kapni rá.
--------------------------------------------------------------------------------------------------------