2011. november 11. / Csejtei Orsolya
Czene Márta még csak két éve fejezte be a Képzőművészeti Egyetemet, s máris több mint 20 csoportos és négy egyéni kiállítást tudhat maga mögött. Munkáival csak idén négy helyen is találkozhattunk – részt vett az Ernst Múzeum Pixelek kiállításán, a Holdudvar Galéria Történetek útközben című tárlatán, valamint az Inda Galéria Vitaminkoktéljában.
Jelenleg a Trafó Galériában, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület kiállításán fut egy izgalmas, Szabó Klára Petrával közösen kiókumlált projektje.
Ha jól tudom, hamarosan Svájcban nyílik kiállításod. Hogy jött a lehetőség?
C. M.: Valójában ez egy csoportos kiállítás lesz, amelyen Sipos Eszterrel és Geröcs Júliával együtt állítjuk ki a munkáinkat. Juli Svájcba ment férjhez, ott alkot, kapott egy lehetőséget, és meghívott minket is. Az ok persze nagyon prózai: egyrészt a Kisképző óta jó barátnők vagyunk mind a hárman, másrészt meg iszonyatosan nagy a hely, 300 m2, amit Juli egyedül nem bír megtölteni.
Fontos számodra a külföldi megjelenés?
C. M.: Fontos, persze, de legalább annyira lényeges az is, hogy az ember lássa, mi történik a világban. Hogy legyen valamiféle kitekintése.
A nagy nemzetközi kiállítások és vásárok szerinted hitelesen mutatják meg az aktuális trendeket?
C. M.: A trendeket igen, de nem biztos, hogy csak a trend érdekes. Idén voltam például az Art Baselen, ami személy szerint nekem nagyon nagy csalódás volt. A trendek ugyan gyönyörűen megmutatkoztak, de iszonyatosan nyomasztó lett egy idő után, hogy ugyanazt láttam minden galériában.
Így van ez itthon is, nem?
C. M.: Persze, és nyilvánvaló, hogy a piac diktálja mindezt, de amikor ipari mennyiségben látod a sablonokat, az azért elég ijesztő tud lenni.
Egyre inkább azt látni, hogy a most pályára álló, fiatal festők előszeretettel nyúlnak vissza figuratív festészethez. A te képeid többsége is kifejezetten fotóhű. Ez vajon kortünet, avagy személyes vonzódás a hiperrealizmushoz?
C. M.: Nem tudok erre konkrétan válaszolni. A Pixelek kiállítás megnyitóján Petrányi Zsolt azt mondta, hogy úgy látszik, jellegzetes vonása a fiatalok művészetének az ábrázolás előtérbe kerülése, és én is valahogy így érzem. Ugyanakkor nekem nemcsak az ábrázolás fontos, hanem a narratíva is. A klasszikus hiperrealista felfogás jelszava: „mindegy, hogy mi, csak jól megfestve”. Akár egy rágógumi-automata is. Énnekem meg, a figurativitás mellett nagyon fontos a képek felépítése is. A téma. Mindig van egy-egy személyes sztori, ami alapján asszociálgatok, és a képcsoportosítások által megpróbálok összerakatni egy történetet, a saját történetét a nézőkével.
Ha megpróbálnád megkeresni a saját festészeted gyökereit, merre kutakodnál?
C. M.: Sokfelé. Nem tudnék egyetlen korszakot vagy stílust megnevezni. Egyrészt ott van a hiperrealizmus a hetvenes évekből, de legalább ilyen erősen ott van a korai reneszánsz festészet is. Nagyon érdekel a reneszánsz hideg tárgyilagossága. A formának meg a síknak az egymásra hatása. Ezen kívül a konceptuális művészet is fontos, bár nincs olyan művem, amire konkrétan azt lehetne mondani, hogy konceptuális volna. Inkább annak egy sajátos továbbgondolása. Van is egy olyan festészeti irányzat, hogy neokonceptualizmus. Szövegekkel együtt értelmezett dolgokat, szövegre reflektáló képeket festettek. Nekem is volt egy sorozatom, amiben szövegeket is használtam, a Proust-sorozat, de erről most nem szívesen beszélek.
Miért nem?
C. M.: Most már kicsit okoskodónak érzem. Proust-idézetek alapján képet festeni!? Sok kép egyébként jól sikerült a sorozatból, csak már másféle dolgokat csinálok.
Említetted, hogy édesapád is festő. Családi örökséged a festészet?
C. M.: Nemcsak az apukám (Czene Gábor – a szerk.), de a nagyszüleim is festők voltak (Czene Béla és Hikády Erzsébet – a szerk.). Régen a római iskolához tartoztak. A nagyapám a kilencvenes évek elején még aktív volt.
Fel se merült benned más?
C. M.: Dehogynem, mindenféle akartam lenni. Búvár például. Gyerekkoromban nagyon szerettem a tenger alatti filmeket. Aztán az apám elég hamar lelankasztotta a kedélyeket, mert azt mondta, hogy Magyarországon nincsen tenger, ekképpen Magyarországon búvárok sincsenek. Csak csatornabúvárok.
Búvárkodtál valaha?
C. M.: Dehogy! Soha. Szerintem még nem is tudtam úszni, amikor ezt kitaláltam. Aztán sportoló szerettem volna lenni. Nem tudom miért, de ezt valami nagyon klassz dolognak tartottam.
Sportoltál is?
C. M.: Vívtam. Amikor 11–12 évesen elkezdtem, biztos voltam benne, hogy belőlem vívó lesz. Aztán kiderült, hogy nem megy igazán. Sose voltam jó sportoló, csak mindig nagyokat álmodtam.
Úgy tűnik, kizárásos alapon maradt a képzőművészi pálya…
C. M.: Kiskoromban ez sem volt annyira egyértelmű. Az óvodában még azt mondták apámnak, hogy „hát, művész úr, nagyon sajnáljuk, de ebből a kislányból úgyse lesz soha festő, mert olyan ügyetlen…” Persze, rengeteget rajzoltam már akkor is. Ha valami bajom volt, mindig a rajzzal vigasztaltam magam. Azt hiszem, végül annak alapján választottam pályát, amit tényleg szerettem csinálni.
Nehéz ma fiatal képzőművésznek lenni?
C. M.: Nem gondolom ezt. Szerintem sokkal több figyelmet kapnak most a fiatalok, mint néhány évvel ezelőtt. Mi egy elég szerencsés korosztály vagyunk. Nekem például annyira könnyen ment az indulás, hogy picit szégyelltem is magamat érte. Az Inda Galéria keresett meg engem, nem nekem kellett házalnom a lehetőségekért. De azt azért látom, hogy van, akinek sokat kell bajlódnia, és ez sokszor csak a szerencsén múlik.
A festészetből élsz?
C. M.: Éldegélek. Meg a Derkovits-ösztöndíjból, amit idén kaptam meg, és reménykedem benne, hogy 3 évig tartani fog. Elvileg 3 évre adják, de van, akitől megvonják.
Tervek?
C. M.: Rengeteg. Kb. egy év múlva lesz egy kiállításom az Inda Galériában – ezek a félig kész, fekete-fehér képek, amiket itt látsz, biztos kint lesznek.
Filmszerűek.
C. M.: Mert filmek ihlették őket. Ebben itt Polanski Iszony című filmjének egyes képkockáit próbálom újraértelmezni, az meg ott egy Dario Argento-horror. A film számomra legalább olyan fontos, mint a festészet. Magával ragad, beszippant.
Készítesz is filmet?
C. M.: Inkább gyűjtögetek belőlük, reflektálok rájuk. De most például készülök egy nagyobb lélegzetű, amolyan családi gyökerekre ránéző dologra, melynek a tengelye egy videomunka lesz. Tavaly nyáron meghalt a nagymamám, s mivel új lakó költözött a lakásába, össze kellett pakolni a holmijait. A nagyapám 10 éve ment el, mégis, amíg a nagymama élt, majdnem érintetlenül maradt a műterme. Most az ő dolgait is összeszedegettük, szétválogattuk, én pedig mindent gondosan videóra rögzítettem. Borzasztó érdekes volt a tárgyain keresztül megismerni valakit, akit amúgy nagyon is jól ismertem. Találtunk például egy csomó levelet – annak idején nagy levelező volt –, amiket egyrészt még a háborúból, a hadifogságból küldött a nagymamának, másrészt meg újságoknak, napilapoknak írt, ha nem értett egyet valamivel. Szóval, ebből az anyagból lesz egy videó, talán egy installáció is, illetve lehet, hogy a horror-témát is belekombinálom valahogy, mert látok összefüggéseket személyes és tudatalatti vonatkozásokban. Ezen kívül találtam egy csomó elkezdett, roncs állapotban lévő festményt, melyekről egyrészt azt sem tudom, ki csinálta, másrészt arról sincs fogalmam, mit ábrázolnak – ezeket izgalmas volna befejezni…
Tényleg sok minden van a fejedben. Alig bírom követni, mi mihez tartozik.
C. M.: Picit szét is vagyok esve. Ha befejeztük az interjút, rohanok a Trafó Galériába, mert ott is van egy futó projektünk Szabó Klára Petrával közösen. Használt ruhák történetének a követéséről szól.
Vagyis?
C. M.: Van egy blog, www.addtovabb.freeblog.hu, ahová föltettünk használt ruhákat, pontosabban a ruhák képeit. Meg azokét, akik hordták őket: anyukám egy helyes kis felsőben 1974-ben, majd én ugyanabban sok-sok évvel később. Csupa olyan ruha, ami a miénk volt – jobb esetben már mi is kaptuk valakitől –, s amelyek nekünk már nem kellenek. Lehordtuk, kicsi lett, furán néz ki. A Trafó Galériában aztán kialakítottunk belőlük egy turkáló-féleséget, ahonnan ezeket az összehordott ruhákat bárki elviheti. Mindegyikbe bele van varrva egy cédula a blog címével, és egy kéréssel, hogy aki elviszi, az tegyen föl magáról egy képet a blogra. Hogy lehessen követni a ruhadarab történetét. Nem rég volt a megnyitó, de már szóltak a galériában, hogy teljesen lerabolták, úgyhogy most viszem az utánpótlást.
Van már fönt új kép?
C. M.: Egyelőre csak egy. Egy csíkos kardigán. Alig várom, hogy felbukkanjon a többi is.
Jelenleg a Trafó Galériában, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület kiállításán fut egy izgalmas, Szabó Klára Petrával közösen kiókumlált projektje. Ha jól tudom, hamarosan Svájcban nyílik kiállításod. Hogy jött a lehetőség?
C. M.: Valójában ez egy csoportos kiállítás lesz, amelyen Sipos Eszterrel és Geröcs Júliával együtt állítjuk ki a munkáinkat. Juli Svájcba ment férjhez, ott alkot, kapott egy lehetőséget, és meghívott minket is. Az ok persze nagyon prózai: egyrészt a Kisképző óta jó barátnők vagyunk mind a hárman, másrészt meg iszonyatosan nagy a hely, 300 m2, amit Juli egyedül nem bír megtölteni.
Fontos számodra a külföldi megjelenés?
C. M.: Fontos, persze, de legalább annyira lényeges az is, hogy az ember lássa, mi történik a világban. Hogy legyen valamiféle kitekintése.
A nagy nemzetközi kiállítások és vásárok szerinted hitelesen mutatják meg az aktuális trendeket?
C. M.: A trendeket igen, de nem biztos, hogy csak a trend érdekes. Idén voltam például az Art Baselen, ami személy szerint nekem nagyon nagy csalódás volt. A trendek ugyan gyönyörűen megmutatkoztak, de iszonyatosan nyomasztó lett egy idő után, hogy ugyanazt láttam minden galériában.
Így van ez itthon is, nem?
C. M.: Persze, és nyilvánvaló, hogy a piac diktálja mindezt, de amikor ipari mennyiségben látod a sablonokat, az azért elég ijesztő tud lenni.
Egyre inkább azt látni, hogy a most pályára álló, fiatal festők előszeretettel nyúlnak vissza figuratív festészethez. A te képeid többsége is kifejezetten fotóhű. Ez vajon kortünet, avagy személyes vonzódás a hiperrealizmushoz?
C. M.: Nem tudok erre konkrétan válaszolni. A Pixelek kiállítás megnyitóján Petrányi Zsolt azt mondta, hogy úgy látszik, jellegzetes vonása a fiatalok művészetének az ábrázolás előtérbe kerülése, és én is valahogy így érzem. Ugyanakkor nekem nemcsak az ábrázolás fontos, hanem a narratíva is. A klasszikus hiperrealista felfogás jelszava: „mindegy, hogy mi, csak jól megfestve”. Akár egy rágógumi-automata is. Énnekem meg, a figurativitás mellett nagyon fontos a képek felépítése is. A téma. Mindig van egy-egy személyes sztori, ami alapján asszociálgatok, és a képcsoportosítások által megpróbálok összerakatni egy történetet, a saját történetét a nézőkével.
Ha megpróbálnád megkeresni a saját festészeted gyökereit, merre kutakodnál?
C. M.: Sokfelé. Nem tudnék egyetlen korszakot vagy stílust megnevezni. Egyrészt ott van a hiperrealizmus a hetvenes évekből, de legalább ilyen erősen ott van a korai reneszánsz festészet is. Nagyon érdekel a reneszánsz hideg tárgyilagossága. A formának meg a síknak az egymásra hatása. Ezen kívül a konceptuális művészet is fontos, bár nincs olyan művem, amire konkrétan azt lehetne mondani, hogy konceptuális volna. Inkább annak egy sajátos továbbgondolása. Van is egy olyan festészeti irányzat, hogy neokonceptualizmus. Szövegekkel együtt értelmezett dolgokat, szövegre reflektáló képeket festettek. Nekem is volt egy sorozatom, amiben szövegeket is használtam, a Proust-sorozat, de erről most nem szívesen beszélek.
Miért nem?
C. M.: Most már kicsit okoskodónak érzem. Proust-idézetek alapján képet festeni!? Sok kép egyébként jól sikerült a sorozatból, csak már másféle dolgokat csinálok.
Említetted, hogy édesapád is festő. Családi örökséged a festészet?
C. M.: Nemcsak az apukám (Czene Gábor – a szerk.), de a nagyszüleim is festők voltak (Czene Béla és Hikády Erzsébet – a szerk.). Régen a római iskolához tartoztak. A nagyapám a kilencvenes évek elején még aktív volt.
Fel se merült benned más?
C. M.: Dehogynem, mindenféle akartam lenni. Búvár például. Gyerekkoromban nagyon szerettem a tenger alatti filmeket. Aztán az apám elég hamar lelankasztotta a kedélyeket, mert azt mondta, hogy Magyarországon nincsen tenger, ekképpen Magyarországon búvárok sincsenek. Csak csatornabúvárok.
Búvárkodtál valaha?
C. M.: Dehogy! Soha. Szerintem még nem is tudtam úszni, amikor ezt kitaláltam. Aztán sportoló szerettem volna lenni. Nem tudom miért, de ezt valami nagyon klassz dolognak tartottam.
Sportoltál is?
C. M.: Vívtam. Amikor 11–12 évesen elkezdtem, biztos voltam benne, hogy belőlem vívó lesz. Aztán kiderült, hogy nem megy igazán. Sose voltam jó sportoló, csak mindig nagyokat álmodtam.
Úgy tűnik, kizárásos alapon maradt a képzőművészi pálya…
C. M.: Kiskoromban ez sem volt annyira egyértelmű. Az óvodában még azt mondták apámnak, hogy „hát, művész úr, nagyon sajnáljuk, de ebből a kislányból úgyse lesz soha festő, mert olyan ügyetlen…” Persze, rengeteget rajzoltam már akkor is. Ha valami bajom volt, mindig a rajzzal vigasztaltam magam. Azt hiszem, végül annak alapján választottam pályát, amit tényleg szerettem csinálni.
Nehéz ma fiatal képzőművésznek lenni?
C. M.: Nem gondolom ezt. Szerintem sokkal több figyelmet kapnak most a fiatalok, mint néhány évvel ezelőtt. Mi egy elég szerencsés korosztály vagyunk. Nekem például annyira könnyen ment az indulás, hogy picit szégyelltem is magamat érte. Az Inda Galéria keresett meg engem, nem nekem kellett házalnom a lehetőségekért. De azt azért látom, hogy van, akinek sokat kell bajlódnia, és ez sokszor csak a szerencsén múlik.
A festészetből élsz?
C. M.: Éldegélek. Meg a Derkovits-ösztöndíjból, amit idén kaptam meg, és reménykedem benne, hogy 3 évig tartani fog. Elvileg 3 évre adják, de van, akitől megvonják.
Tervek?
C. M.: Rengeteg. Kb. egy év múlva lesz egy kiállításom az Inda Galériában – ezek a félig kész, fekete-fehér képek, amiket itt látsz, biztos kint lesznek.
Filmszerűek.
C. M.: Mert filmek ihlették őket. Ebben itt Polanski Iszony című filmjének egyes képkockáit próbálom újraértelmezni, az meg ott egy Dario Argento-horror. A film számomra legalább olyan fontos, mint a festészet. Magával ragad, beszippant.
Készítesz is filmet?
C. M.: Inkább gyűjtögetek belőlük, reflektálok rájuk. De most például készülök egy nagyobb lélegzetű, amolyan családi gyökerekre ránéző dologra, melynek a tengelye egy videomunka lesz. Tavaly nyáron meghalt a nagymamám, s mivel új lakó költözött a lakásába, össze kellett pakolni a holmijait. A nagyapám 10 éve ment el, mégis, amíg a nagymama élt, majdnem érintetlenül maradt a műterme. Most az ő dolgait is összeszedegettük, szétválogattuk, én pedig mindent gondosan videóra rögzítettem. Borzasztó érdekes volt a tárgyain keresztül megismerni valakit, akit amúgy nagyon is jól ismertem. Találtunk például egy csomó levelet – annak idején nagy levelező volt –, amiket egyrészt még a háborúból, a hadifogságból küldött a nagymamának, másrészt meg újságoknak, napilapoknak írt, ha nem értett egyet valamivel. Szóval, ebből az anyagból lesz egy videó, talán egy installáció is, illetve lehet, hogy a horror-témát is belekombinálom valahogy, mert látok összefüggéseket személyes és tudatalatti vonatkozásokban. Ezen kívül találtam egy csomó elkezdett, roncs állapotban lévő festményt, melyekről egyrészt azt sem tudom, ki csinálta, másrészt arról sincs fogalmam, mit ábrázolnak – ezeket izgalmas volna befejezni…
Tényleg sok minden van a fejedben. Alig bírom követni, mi mihez tartozik.
C. M.: Picit szét is vagyok esve. Ha befejeztük az interjút, rohanok a Trafó Galériába, mert ott is van egy futó projektünk Szabó Klára Petrával közösen. Használt ruhák történetének a követéséről szól.
Vagyis?
C. M.: Van egy blog, www.addtovabb.freeblog.hu, ahová föltettünk használt ruhákat, pontosabban a ruhák képeit. Meg azokét, akik hordták őket: anyukám egy helyes kis felsőben 1974-ben, majd én ugyanabban sok-sok évvel később. Csupa olyan ruha, ami a miénk volt – jobb esetben már mi is kaptuk valakitől –, s amelyek nekünk már nem kellenek. Lehordtuk, kicsi lett, furán néz ki. A Trafó Galériában aztán kialakítottunk belőlük egy turkáló-féleséget, ahonnan ezeket az összehordott ruhákat bárki elviheti. Mindegyikbe bele van varrva egy cédula a blog címével, és egy kéréssel, hogy aki elviszi, az tegyen föl magáról egy képet a blogra. Hogy lehessen követni a ruhadarab történetét. Nem rég volt a megnyitó, de már szóltak a galériában, hogy teljesen lerabolták, úgyhogy most viszem az utánpótlást.
Van már fönt új kép?
C. M.: Egyelőre csak egy. Egy csíkos kardigán. Alig várom, hogy felbukkanjon a többi is.