Somogyi Győző életmű-kiállítása a Vigadóban 2014. november 07. / Somogyi Győző Kossuth-díjas festőművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja mintegy ötszáz munkáját állítja ki október 3-tól a Vigadó V. és VI. emeleti kiállítótereiben. Milyen kiállítást láthatnak majd a látogatók? S. Gy.: Életmű-kiállításnak nevezem. Régóta vártam ezt a lehetőséget: először a Műcsarnokba terveztem tárlatot a hetvenedik születésnapomra, de az nem valósult meg, most pedig már 72 éves vagyok. Még Makovecz Imre biztatott erre, de akkor ez nekem még álom volt. Az első teremben ikonosztázszerűen, 17–18. századi módra, több sorban, egymás fölött helyezem el majd a festményeket, többek között a magyar hősöket, az Árpád-házi királyokat és a családi arcképcsarnokot. Tájképek is lesznek, például Torockóról, a Badacsonyról és a Balaton-felvidékről. A másik teremben a fekete-fehér grafikáimat – így a Kőműves Kelement –, az apokrif népi imádságokhoz készült rajzaimat és bibliai témájú munkáimat mutatom be. A harmadik teremben huszárok, történelmi katonaruha-rekonstrukciók lesznek láthatók, ezek színes ceruzarajzok nagyított nyomatai. Kilencven zászlómásolatot is kiállítunk itt, melyeket a feleségem, Korényi Dalma szobrászművész varrt, én pedig megrajzoltam és kifestettem őket. Ezenkívül lesz egy kis vetítőszoba, ahol folyamatosan pereg egy válogatás a rólam készült portréfilmekből, a lakókörnyezetemről. Minek tartja magát, képzőművésznek vagy gazdálkodónak? S. Gy.: Mindkettőnek. Van őstermelői igazolványom, hozzá egy birkanyáj, tíz ló, két kecske, négy szamár, baromfi, kutya, macska. Önellátásra rendezkedtünk be a feleségemmel. Rendeznek vitézi játékokat is? S. Gy.: Igen, a Salföldi kopjások nevű huszárcsapattal, amelynek én vagyok a kapitánya, bemutatókra járunk itthon és Európa-szerte. Hogyan lett papból képzőművész és a hadijátékok szerelmese? S. Gy.: Gyerekkoromtól fogva katonásdit szeretek játszani a legjobban. A bátyám 1956-ban elhagyta az országot, és rám hagyta a Sorsdöntő csaták című könyvét. Ezzel nőttem fel, a hadtörténet lett a fő szenvedélyem. A Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségiztem, de többszöri próbálkozás után sem vettek fel a főiskolára. Beiratkoztam teológiára, és egyháztörténetből doktoráltam. Hét évig munkáspap voltam, vagyis hét közben segédmunkásként dolgoztam egy gyárban, hétvégeken pedig egy templomban szolgáltam, de kitették a szűrömet. Nem is volt indoklás, egyházi elöljáróm betegállományba helyezett, szerintem állami nyomás volt mögötte. Még papként fölvettek a Magyar Képzőművészek Szövetségébe, majd a Művészeti Alapba, így hivatásos képzőművésszé avanzsáltam. Hogy került Salföldre, a Káli-medence apró falvába? S. Gy.: Pesten éltem, családot alapítottam, és nem tudtuk, hova menjünk nyáron nyaralni. 1975-ben a Balatont nem tudtuk megfizetni, így jött a Káli-medence és benne a pusztuló kis falu. Salföldön fillérekért lehetett venni egy házat, én voltam az első vevő. Beleszerettem a faluba, és egy helybéli öreg juhásztól megtanultam az állattartást. Életrekonstrukciót hajtottunk végre a feleségemmel, mert nem akartunk úgy élni, mintha művésztelepen lennénk: eredeti formájába állítottam vissza a házat, és ugyanolyan stílusban hozzáépítettem egy műtermet is. Később a falu épületeit olyanok vették meg, akik ugyancsak az eredeti építészetben gondolkoztak. A jelenleg ötven állandó lakosú Salföld egységes, gyönyörű faluképet mutat. Hogyan élnek? S. Gy.: Mi elsősorban képzőművészek vagyunk: a feleségem kilenc szövőszéken tanítja a lányokat, asszonyokat a népi mesterségre, én a műteremben dolgozom, és egész nyáron lovagolni tanítom a fiatalokat, huszárakadémiát vezetek. Fő törekvésünk, hogy a falu visszanépesüljön. Könyvei is ott lesznek a kiállításon? S. Gy.: Igen, vitrinben helyezzük el őket, köztük A magyar hadizászlók című albumot. A kiállításra négyszáz oldalas, magyar-angol nyelvű katalógus készül. Két kiállítás-megnyitót is tartanak, mi ennek az oka? S. Gy.: Sok barátom van, és a Vigadóba csak háromszáz embert engednek be egyszerre. Az első nyitás október 3-án, a második október 19-én lesz. |