Interjú
„Tudatában kell lenni, hogy egy bomló világrend korszakában élünk...”
– Szikora Jánossal beszélgettünk A Nibelung-lakóparkról
2025-03. szám / Kozma Botond
Nem mindennapi vállalásba kezd bele a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Szikora János rendezésében viszik színpadra Térey János A Nibelung-lakópark című dráma-tetralógiáját. Erről beszélgettünk a teátrum igazgatójával, aki beszélt a produkció jelentőségéről és a darab koncepciójáról is.
 Grandiózus munkába kezd bele a Vörösmarty Színház társulata ezzel a darabbal. Mekkora a jelentősége számodra annak, hogy ez lesz az első kőszínházi bemutatója a teljes A Nibelung-lakóparknak?
Sz. J.: Túlzás nélkül állíthatom, hogy színháztörténeti jelentőségűnek gondolom, és egy ünnepnek is. A magyar drámairodalom nagy drámakölteményei – a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája – mellé felzárkózik A Nibelung-lakópark mint harmadik. Teljes joggal kér helyet a másik két nagy klasszikus mellett, mert meggyőződésem, hogy ez a XX. század magyar drámairodalmának egyik legnagyobb költői teljesítménye. Drámai költemény, amely műfaji különlegességénél fogva a lét nagy kérdéseinek dimenziójában mozogva egy végtelenül pontos esszenciáját adja annak a korszaknak, amelyben most élünk. Ha nevesítenem kellene ezt a korszakot, akkor úgy jellemezném, hogy a nagy világrend bomlásának korszaka. Ennek a korszaknak egy olyan különleges látlelete ez a mű, ami mindenképpen méltó a figyelmünkre és méltó arra, hogy színpadra kerüljön.
A történet alapja, a helyszínek és a karakterek mind a germán mitológiából erednek. Mennyire szükséges ismerni ennek a kontextusát a darab megértéséhez?
Sz. J.: A kárára nem fog válni senkinek, ha tisztában van azzal, hogy ki Wotan, ki Freia, ki Brünnhilde, de fontos, hogy olyan előadást hozzunk létre, ami a mitológiai kapaszkodók nélkül is tökéletesen értelmezhető és megállja a helyét. Azt gondolom, hogy maga a szerző is így volt ezzel. Rendkívül nagy az a germanisztikai tudás, ami a szerző mögött áll. Rendkívül intelligens módon csöpögteti ebbe, osztja szét az információit, de ugyanakkor egy olyan helyzetet rak fel, ami önmagában is teljesen megállja a helyét. Azt gondolom, hogy a germán mitológia mélyebb ismerete nélkül is egy tökéletesen ismerhető és nyomon követhető történet lesz.
| hirdetés
 |
|
A tervek szerint az előadásban többfajta médium is keveredni fog, a színházi eszközöktől kezdve a filmen keresztül a zenéig. Mit ad majd hozzá ez az előadáshoz?
Sz. J.: A színpadon a díszlet tulajdonképpen képernyők rendszere. Már önmagában ez a gesztus, hogy a díszlet, ami önmagában a háromdimenziós térben foglal helyet, az csupán kétdimenziójú, merthogy maga az élet is, amit élünk, az is kezd ilyen kétdimenziójúvá válni. Az a vizualitás, ami körbevesz minket, és ami a valóság helyébe tolakszik – a számítógépek képernyője, a mobilunk vagy a televíziónk és a monitorok – kétdimenziós. Ez annyira izgalmas, színes és mozgalmas, hogy közben bevonz és beszív. Arra vetemedik, hogy kiszorítsa a helyét a háromdimenziójú valóságnak, és annak pótlékaként egy virtuális valóságba vigyen el minket. Észrevétlenül és akaratlanul a mai ember kezd belecsúszni a képernyők által diktált valóságba, így ez a valóság kerül fel a színpadra. Nem véletlen, hogy ez a kétdimenziójúvá nyomorított, zsugorított, kasztrált tér önmagában is jelez valamit azok számára, akik érzékenyek a fizikai valóság elvesztésének folyamatára.
Mit mond el az előadás a ma nézőjének? Milyen hangulatban, milyen gondolatokkal jön majd ki az előadásról?
Sz. J.: Tudatában kell lennie, hogy egy bomló világrend korszakában élünk, amelyben azok az eszközök, amelyeket az emberek azért találtak fel, hogy az emberi élet jobb legyen, teljesebb legyen – és most egészen konkrétan a digitális kultúra legfőbb csúcsteljesítményére, a mesterséges intelligenciára gondolok –, az nem válik-e veszélyesebb fegyverré, mint maga az atombomba, aminek felrobbanásától rettegünk. Miközben rettegünk a világban felhalmozott atomtöltetek meghasadásától és a világ pusztulásától, nem vesszük észre, hogy barátunk, segítőtársunk, édesanyánk, ápoló és óvó segítő szolgánk alá benyalta magát életünkbe a digitális kultúra. És hogy szolga lesz-e, vagy pedig úr – szolgál-e minket, teljesebb életet fogunk-e élni általa, vagy pedig digitálisan megnyomorított rabszolgái leszünk, az igenis nagy kérdés a jövőnek.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
