Végükhöz közelednek az évadok, és olyan világban élünk, szerencsére, hogy már nemcsak a hazai évadok az érdekesek, hanem a nemzetköziek is. Az utolsó előadások jönnek majd a Metropolitan és a londoni Királyi Balett és Opera közvetítéseiben. Az ember néha irigykedik, néha elégedett, ott sincs kolbászból az opera, nem mindig annyira jók, mint amennyire hisszük róluk.
Hanem a közönség! Az elegáns londoniak. Régebben Domingo írta, hogy van egy operaszerep, amire nem vállalkozna Londonban, A trubadúrból Manrico. Két áriát kell énekelni egymás után, egy lassút és egy gyorsat, ha az első sikerül, akkor van egy kis idő, hogy az énekes torka pihenjen, amíg zúg a taps. Csakhogy Londonban nem zúg a taps, az úri közönség az operát egyetlen zeneműnek tekinti, amelybe nem illik beletapsolni, ária és bravúr ide vagy oda. Majd a végén ünnepelünk.
Az igazsághoz tartozik, hogy a londoni amúgy sem ünneplős közönség, a legszebb előadások után is sokszor meglepően udvarias a fogadtatás, szó sincs húszperces tapsviharról, bekiabálásokról, ők is végzik a dolgukat, mi is végezzük, amikor jegyet váltunk, és figyelemmel kísérjük az eseményeket. A szertartáshoz hozzátartozik a meghajlás és a taps, de nem dimenzionálják túl az egészet.
Végül is: lehet, hogy igazuk van. A zongorista Glenn Gould egy szép esszét írt Tiltsuk be a tapsot címmel, lényegében azt állítva, hogy a taps maga meglehetősen durva megnyilvánulás, ronda és artikulátlan zajongás, a művészi hatás ellen dolgozik, ha a közönséget igazán megérintené a zene, akkor nem kezdene el ilyen ostobán zajongani, inkább csöndben maradna, magába mélyedne, aztán hazavinné az előadás emlékét magával. Ehelyett csattognak a tenyerek, kiabálnak a szájak, mire a ruhatárakhoz érnek az emberek, már el is felejtették, hogy mit is hallottak. |
Tényleg: hogy jutott eszünkbe? Miért csapkodjuk össze a tenyerünket? Nem mindig tettünk így, valaha a római színházakban a tógák szárnyát lebegtették az elragadtatott nézők, vagy szalagokkal integettek. Az már a fejlődés (vagy visszafejlődés) első állomása volt, amikor zajongani kezdett a közönség, de akkor is még csak finoman, hüvelykujjal pattogtatva. Az igazi, zajos tetszésnyilvánítás csak a 17. századtól jött divatba, azóta viszont rendületlenül tartja magát. Van taps, nyílt színi taps, vastaps (ami nem azonos az ütemes tapssal), fütyülés (jó és rossz értelemben egyaránt), hujjogás, brávózás, éljenzés. Nehéz eldönteni, kinek van nagyobb szüksége rá, a művésznek vagy a közönségnek. Ők ezért élnek, azt mondják. Mi meg nem tudjuk, miért, de talán mi is ezért. A rajongás öröméért.
|
vissza
vissza a lap tetejére
