Amikor elkezdtem múzeumba járni, körülbelül az volt a legnyugalmasabb hely a városban. Az ember bement, még fizetni sem kellett, hiszen diák volt, kellemes volt a hőmérséklet, nagy volt a csönd, idős teremőr nénik szeretettel néztek rám, vannak még jóravaló fiatalok. Vagy nem néztek szeretettel, ez változott. Egyszer hozzáértem egy reneszánsz kút márványkává jához a Szépművészeti Múzeumban, és azt kiabálták rám: a lányokat tessék fogdosni, ne a műtárgyakat.
Ez sem tántorított el. De a világ megváltozott, ma a múzeumok zsúfolt helyek, érdemes előre foglalni belépőket, sorban kell állni, jelentős összegeket kell fizetni, és a műtárgyakkal kettesben töltött negyedóra csak álom. Menni kell, haladni. Nyilván van ennek valami oka, a legrosszabb esetben az, hogy ma már sokkal jobban érdekel minket a múlt, mint a jövő. Vagy talán nem is hiszünk már annyira a jövőben, ki tudja, mennyi lehet még hátra, aztán akár a közreműködésünkkel, akár anélkül, de felrobban, szétesik, túlmelegszik vagy kihűl a világ. Nézzünk inkább a múltba, az legalább bizonyos. Éltek a földgolyón egyiptomiak, rómaiak, görögök, reneszánsz festők, Rembrandt, bennük nem fogunk csalódni. Mindezt az érzést csak erősíti az utazás, a turizmus és túlturizmus, az emberek járják a világot, kicserélődik a nyári hónapokra a lakosság, aki eddig a tenger mellett élt, most menekül a vízpartról, mert egy zsebkendőnyi hely nem marad számára, aki városban élt, megy a tenger mellé, arra az utolsó zsebkendőnyi kis területre. A túlturizmus persze a múzeumokat is érinti. Ma eljutni a Louvre bejáratáig is minimum félórányi sorban állással lehet, ennyi idő kell, amíg átesik mindenki az ellenőrzésen, kipakol a zsebéből, átmegy a kapun, amely jelzi, hogy nincs nála kés, vegyszer, lőfegyver és robbanóanyag, amellyel kárt tehet a műtárgyakban vagy embertársaiban. Aztán a kapu másik oldalán folytatódik a lökdösődés, helyezkedés, önfényképezkedés, én és a milói Vénusz. Akin nadrág van, az vagyok én. Szó sincs róla, hogy mindenütt tömeg volna, az emberek igazából néhány kiemelt műtárgyat szeretnének megnézni vagy lefényképezni, Vénuszt, Nikét, a Mona Lisát, az egyiptomi írnokot. Aki feljut a második emeletre, az északi festőkhöz, meglepően bizalmas közelségbe kerülhet egy-egy Vermeer- vagy Rembrandt-festménnyel. Mégsem vagyunk olyan rengetegen. |
Talán ez a felismerés szülte az ötletet, hogy most egy külön szárnyat akarnak létrehozni a legnépszerűbb műalkotásoknak. Az bizonyos, hogy ott lenne a Mona Lisa, és hogy még kik férnének oda, azon még tanakodnak a szakértők. A lényeg az, hogy a tömegeket érdeklő alkotásokat elkülönítsék, akik fényképezkedni jönnek, azok valahová máshová menjenek, esetleg külön vagy emelt belépődíj ellenében, akik elmélyülésre, az időből kiszakadásra vágyódnak, a nagy mesterek intim közelségét keresik, azok menjenek a régi utakon. Persze az is nagy és felelősségteljes döntés, hogy mégis kik kerüljenek majd az új szárnyba. Melyek azok a művek, amelyek már nem is műtárgyként, hanem látnivalóként funkcionálnak. Csak a Mona Lisa kerüljön oda? Vagy akkor az összes Leonardo? Elválasszuk őket egymástól? Ez a plebszé, ez pedig a kifinomultaké? De hát Mona Lisa attól még nem lesz rosszabb kép, mert sokakat érdekel. A jövő megadja majd a választ. És ez azt is jelenti, hogy ha minket jobban is érdekel most a múlt, mint a jövő, azért a múzeumnak még van jövője.
|
vissza
vissza a lap tetejére
