Interjú
Százszor is színpadra lépne – Fehér Anna a Macskafogóban
2025-05. szám / Boros Norina
Kerek számhoz érkezik a József Attila Színház közönségkedvenc előadása, a Macskafogó: június 7-én századszor elevenedik meg a jól ismert történet a színpadon. Ez nemcsak egy előadás jubileuma, hanem azoké a művészeké is, akik felejthetetlenné teszik minden alkalommal. A legendás hangú és
finom humorú Fehér Anna kezdettől fogva részese ennek a színházi kalandnak. Az interjúban a szerephez fűződő kapcsolatáról, a közönség erejéről és a színház öröméről mesél – őszintén, elegánsan, ahogyan csak ő tud.
Emlékszel a kezdetekre?
F. A.: A próbafolyamat elején mindannyiunk fejében ott élt a rajzfilm emléke – egy ikonikus alkotás, amely generációk számára vált meghatározóvá. Eleinte szinte lehetetlen volt nem ehhez viszonyítani. Aztán ahogy haladtunk előre, az előadás lassan-lassan önálló életre kelt. A próbák során meg született egy szabadabb, táncosabb, játékosabb világ, ahol a koreográfiák és a zenei számok is új értelmet adtak a jól ismert karaktereknek. Idővel a rajzfilm emléke elhalványult, és teljesen belemerültünk abba az univerzumba, amelyet Szente Vajk álmodott a színpadra.
Szerednyey Béla egy korábbi interjúban említette, hogy éveken át festette magára a macskát egy másik előadásban. Te hogyan vagy ezzel – milyen érzés egeret festeni? Magadnak készíted a sminket?
F. A.: Igen, én magam festem. A próbafolyamat legelején kaptam egy fantasztikus fotót arról, hogyan néz ki a karakterem. Akkor segítséggel megtanultam az alapokat, azóta pedig már rutinosan csinálom, és nagyon szeretem magam festeni.
A kezdetektől benne vagy az előadásban, nincs váltód, ez lesz a századik alkalom, hogy „egeret festesz”.
F. A.: Igen, századszorra festem magam az egerek vezetőjének. Ez így kimondva is hihetetlen.
Mit gondolsz, fel lehet ismerni benneteket a jelmezben?
F. A.: Sokan mondják, hogy nem – de valójában nem is a jelmez az, ami elrejti az embert, hanem a maszk és a paróka. Velem is előfordult már, hogy csak a hangom alapján ismertek fel. | hirdetés
 |
|
Van kedvenc számod vagy jeleneted az előadásból?
F. A.: Talán a nyitójelenet, amikor először kirajzolódik a probléma, és megjelenik a lehetséges megoldás – az mindig erős pillanat számomra. De nagyon szeretem azt a részt is, amikor megy a híradó. Az a jelenet különösen izgalmas, mert párhuzamosan játszunk: a macskák vezetője és az első embere ugyanazt mondja a színpadon, mint én és az első emberem – csak egészen más szándékkal, más előjellel. Szerintem ez egy remek rendezői ötlet, ez a párhuzamosság nagyon izgalmas tartalmi réteget ad az előadásnak.
Mitől ilyen sikeres az előadás? Mit gondolsz, miért játsszátok mindig telt házakkal?
F. A.: Elsősorban attól, hogy nagyon lendületes és látványos. A mozgás, a tánc, a zene szervesen szolgálja a dramaturgiát, a figurák karakterét, a drámai helyzeteket. Nagyon lehet izgulni a történet végkimeneteléért – ez is fontos, mert a nézők szeretik, ha valóban lehet kinek drukkolni. Közben pedig elrepít egy színes, energikus show világába, egy táncos őrületbe, miközben mélyebb rétegek is megjelennek: hogy valahogy mégiscsak emberek maradjunk, és ha lehet, próbáljunk együtt tovább élni, összekapaszkodva. Ez az üzenet ott van a háttérben végig, és a zenén és a táncon keresztül katartikus erővel szólal meg, olyan élményt ad, ami egyszerre szórakoztató és mélyen megérintő. Ez érződik a tapsokban is.
Ki volt az, akivel ebben a darabban először játszottál együtt? Kivel szeretsz különösen játszani?
F. A.: Először dolgozhattam együtt Puskás Petivel és Cseh Dáviddal, akik váltott szereposztásban keltik életre Grabowski figuráját. Külön öröm volt megtapasztalni, mennyire eltérő módon jelenítik meg ugyanazt a karaktert. Peti rendkívül érzékenyen van jelen a színpadon, mindig nyitott és partnerközpontú, míg Dávid egy igazán egyedi, friss szemléletű Grabowskit formál meg. Szintén először dolgoztam együtt Peller Károllyal és Feke Pállal, akik Lusta Dick szerepében váltják egymást. Pali zenei világa már korábban is közel állt hozzám; nemcsak a Macskafogó, hanem más munkái révén is nagyra becsülöm őt. Ez a sokszínűség, amit a különböző megközelítések és egyéniségek teremtenek, hatalmas erőt ad az előadásnak. Mindenkivel más dinamikában születik meg a játék, és épp ez a változatosság teszi minden este megismételhetetlenné az előadást.
Az előadás végén a nézők elővehetik a telefonjukat, és felvehetik a tapsrendet. Mit gondolsz erről?
F. A.: Úgy látom, nagyon szeretik ezt a lehetőséget. Emlékként vihetnek haza egy pillanatot, egy érzést az estéről. Fontos, hogy magát az előadást ne rögzítsék – az a színház varázsát, élő erejét csorbítaná. De az, hogy a végén ilyen módon aktív részesévé válhatnak az élménynek, számukra is különleges, és nekünk is jó érzés, valamit hazavisznek belőlünk.
A századik előadás csak a kezdet – a varázs estéről estére újra megszületik.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
