Interjú
A színek háborúja
2010-08. szám / LB
Takátsy Péter 19 éve játszik a Katona József Színházban, de mindig feltűnt alternatív produkciókban. Április 30-án a Sirályban író-rendezőként is bemutatkozik. A színek háborúja a TÁP Színház produkciója.
 Amikor 1993-ban végeztél a Színművészeti Főiskolán, azonnal a Katonába szerződtél. Mégis időről időre feltűnsz különféle alkotóközösségekben. Ilyen volt a Halász Péterrel való munka, de Frenák Pált is ide sorolnám.
T. P.: Zsámbéki Gábornak mindig ambíciói közé tartozott, hogy progresszívebb, a hagyományos kőszínházi formáktól eltérő produkciókat is bemutasson a Katona. Így találkoztam Halász Péterrel és Bozsik Yvette-tel. A rendszerváltás után a táncszínház hamarabb talált magára, mint a kőszínház, melynek politizáló, összekacsintó modora jelentőségét vesztette. Ezért kezdtem táncelőadásokat nézni. Nagy hatással voltak rám Frenák tudatalattiban tett kirándulásai.
Mi volt az, ami hiányzott, amiért Frenákhoz jelentkeztél?
T. P.: Nem hiányzott semmi. Kezdetben nem vonzódtam különösebben az alternatív produkciókhoz, élveztem a klasszikus értelemben vett színészi munkát. Ott tudtam nagy energiákat megmozgatni. Frenákhoz azért jelentkeztem, hogy a tudatalattim segítségével még mélyebbre áshassak, és hogy megismerjem a magam és mások testét. Halászt Szirtes De Sade márki című filmjében láttam először, és olyan elementáris volt, hogy eldöntöttem, tanulni akarok tőle. Attól kezdve, hogy a Kamrában elkezdtük a Hírszínházat, minden évben dolgoztunk együtt. Ilyen közös munka volt A nyomozó a Pándy-fesztiválon, a Nosferatu a Trafóban vagy a Herminamező a Szigeten. Mikor Jelessel megkapta a Városi Színházat, szerződtetett. Egy évig voltam tag, aztán visszamentem a Katonába. Halász sosem „titkolózott”, be akarta vonni színészeit az alkotói folyamatokba, a darabírásba, a jelenetek komponálásába, nem olyan ambíciói voltak, mint a rendezőknek vagy az íróknak általában. Nagyon nyitott ember volt, felszabadította és használni tudta az alkotói energiákat. Nem volt irigy, mindent el lehetett lesni tőle. Nála tapasztaltam először a színpadi „flasht”, amikor az ember kilép önmagából, és valami olyan dolgot csinál, amit egyébként nem tud. Rám bízott egy szamurájt, aki a Hattyú halálára harakirit követ el. Itt éreztem meg először, milyen lehetőségek vannak a táncban. Bozsik Yvette-nél kurzusokra kezdtem járni, így született a János vitéz butoh-varjú gonosz mostohája.
Nemcsak színészként, táncszínházi előadóként, de az elmúlt időszakban már íróként is dolgozol. Legutóbb a Kurátorok című esten 12 írótársaddal írtál te is egy egyfelvonásost, amit előadtak. Most írtál egy új darabot, A színek háborúját, aminek rendezőjeként is debütálsz.
T. P.: Szerénytelen lenne „írótársakról” beszélni, ők írók, én nem vagyok az. Már rendeztem egyszer, a főiskolán, Benedek Miklós osztályában Csáth Géza A Janikáját. Kellemetlen élmény volt, elképzeltem egy nagyon erős világot, és ebből nem tudtam megvalósítani semmit.
Akkor ez jó időre elvehette a kedvedet.
T. P.: Ez így van, aztán írtam egy darabot, a Sorozatgyilkost, amit el is kezdtünk próbálni, de rájöttem, hogy a darab alulírt, túl sok alkotói feladatot terhel a színészekre. Félbehagytam.
Úgy akartál dolgozni, ahogyan Halásszal is?
T. P.: Pontosan, de a Halásszal való munkához nélkülözhetetlen Halász. Aztán, hogy a Sorozatgyilkosból kimeneküljek, írtam egy másik darabot. És még egyet… Akkoriban jött a Kurátorok is, Vajdai Vilmos ajánlatára.
Akkor most drámaíró is leszel?
T. P.: Nem. Mivel színészként a lehetőségeimet nem én határozom meg, az egyetlen esélyem arra, hogy művészi munkát végezzek, ha úgy működöm, mint egy gésa. Aki folyamatosan tökéletesíti mozdulatait, gondolatait, táncol, versel. Két lábon járó műalkotás. Ennek a gondolatmenetnek a hozadéka a nagybőgőzés és az írás is. | hirdetés
 |
|
Az új darabod egy afféle összművészeti beszélgetés a színek között, főként a képzőművészet ürügyén. Mondható, hogy benne van az ars poeticád?
T. P.: Részben. A Kurátoroknál kiderült, 20-25 percre már le tudom kötni az emberek figyelmét, kíváncsi vagyok, egy órán át sikerül-e.
Ezúttal is egy alkotói közösségben tervezed a közös munkát?
T. P.: Szerencsésen jött össze a társaság. Adorjáni Bálint, Stork Natasa, László Attila és Dankó István egy osztályban végeztek, és Elek Ferenc is Zsámbéki-tanítvány volt. Rövid időt hagytam a próbákra, mert az az ideám, hogy a nézők előtt történjen meg először az előadás. Azt a fajta plusz izgalmat és energiát szeretném behozni, amivel Halásznál dolgoztunk.
Ebben az előadásban is lesznek táncszínházi elemek?
T. P.: Nem kimondottan táncszínházi, de a mozgás fontos elem lesz.
A darabod a nézőtől egyfajta előismeretet vár el, többek közt a képzőművészetről?
T. P.: Alapvető, hogy az ember mindig maximálisan becsülje meg a nézőit, mert sokszor olyan dolgokat is érzékelnek, melyek túlmutatnak azon, amit szándékunkban áll vagy egyáltalán képesek vagyunk elmondani.
Miközben kicsúfolod a színházi konvenciókat is.
T. P.: Ez eszembe se jutott. Mivel nem vagyok színpadi szerző, nem ismerem azt a technikát, mely egy koncepció köré tud szervezni egy teljes anyagot. A darab magát írta meg, én csak mint kívülálló élveztem a folyamatot. A művészek magyarázkodását és a művészetről szóló magyarázatok lehetetlenségét próbálja ironikus formában megjeleníteni azzal, hogy a színek vitatkoznak a teljes műalkotásról. Megpróbálnak önálló életre kelni, és részt venni az alkotás folyamatában. De pont ez az okoskodó hangvétel akadályozza meg őket az elmélyülésben.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
