PM Online | Színház

A X. Pécsi Országos Színházi Találkozón szerettem volna érezni, hogy Európa Kulturális Fővárosában járok. De nem különösebben éreztem. A vasúti pályaudvar kínosan aládúcolva, a főtéren a Régészeti Múzeum lepukkant állapotban zárva,

az eredetileg a jubileumi POSzT-ra tervezett nemzetközi színházi fesztiválnak se híre, se hamva. Na de sebaj, gondolom, ha mondjuk a fesztivál nyitónapján, este kilenckor kijövök a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulatának The Beach című produkciójáról, akkor egy ilyen dicsőséges fővárosban még nyilván dúskálhatok a kulturális kínálatban, hogy a se szeri, se száma off programokról már ne is beszéljek. De sehol semmi, ami mondjuk este kilenckor, tízkor, ne adj’ isten, 11-kor kezdődne. És az sem állítható, hogy tukmálják a kultúrát, mint Európa sok nagyvárosában nyáron, dugdossák orrom alá a szórólapokat, hogy ezt meg azt nézzem meg még aznap, menjek prózai előadásra, musicalre, komoly- és könnyűzenei koncertre, dzsesszkocsmába, ki sem tudom találni, hogy még hová. Egy-két szolid hölgy ücsörög kempingasztalkánál árválkodva, néhány prospektussal meg műsorfüzettel, kérhetek tőlük, ha nagyon akarok. De jegyet már nem árulnak, ahhoz fáradjak máshová.
A POSzT pedig tíz év alatt nem sokat változott, igaz, hamar magára talált. A temérdek teraszos vendéglőjével, a mediterrán hangulatával, a székesegyház előtti Sétatérrel – ahol hömpölyögnek a járókelők, enni-inni lehet, és a legnagyobb szabadtéri színpad is felállítható – alkalmas a város fesztiválok rendezésére, népünnepéllyé váló utcai programokra. Régi gond, hogy az off fontos eseményei rendszerint ugyanakkor kezdődnek, mint a versenyelőadások, és off programból érthetetlen módon minden csak egyszer van, a stúdió-előadások is. Így aztán gyakran nem nézhető meg az, amit az ember szeretne látni. Vagy cipőkanállal kell bezsúfolni egy szűk helyre a nézőket, mint a Café Brasil esetében, amit a KoMa úgy adott elő, hogy a 6-os villamos csúcsidőben kismiska ahhoz képest, ahogy egymáshoz préselve ültünk a felforrósodott, levegőtlen teremben, ahol persze a színészek is izzadtak, mint a ló. Így nehéz megítélni, hogy normális körülmények között milyen a produktum.
A tömeg, a felfokozott hangulat van, aminek jót tesz, például így volt ez a kaposvári egyetem III. éves növendékeinek, Mohácsi János tanítványainak Cseh Tamás-koncertje esetében, amit Rozs Tamás irányításával adtak elő. Az benne a jó, hogy nem próbálják Cseh Tamást utánozni. Nem merengenek bele a világba, nem is különösebben filozofálgatnak, inkább szétrobbannak az energiától, a tettvágytól, szarkasztikusak, egymást is inspirálva élcelődnek. Jó látni, átérezni, hogy a dalok magától értetődő természetességgel élnek tovább egy egészen más generáció előadásában is.
Azt is érdekes megtapasztalni, hogy egy-egy produkció mennyire változik attól, hogy más térbe, a megszokottól eltérő közönség elé kerül. Az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése az Örkényből indulva a pécsi Nemzeti nagytermében kötött ki. És ez jót tesz neki. Ui világhódító törekvései félelmetesebben nagyobb távlatot kapnak. Ahogy Kerekes Éva feltörekvő gengszterfőnökként végigtekint a nézőtéren, és még a karzatot is nagyravágyóan a látóterébe vonja, az dermesztő, sátánian abszurd.