A tizedik
2010-11. szám / Szepesi Krisztina
Mosoly, vigyor, kacaj, no és az elmaradhatatlan, velőtrázóan kritikátlan röhögés. Ilyesfélék látszottak, hallatszottak a POSzT klasszikus vagy épp rögtönzött színházi nézőtereiről,
legyen az előadás egy önnön létezését és létjogosultságát is megkérdőjelezhető darab színpadi adaptációja, 1700-as évekbeli, agyonjátszott komédia vagy szürreális, politikai bohóctréfa. Mindegy. A lényeg, hogy nevessünk. És amit igen gyakran elfelejtenek, hogy legyen a játéknak svungja, veleje és nem utolsósorban maradjon meg a játék izgalma, mely arcon köpi az ásító rutint. Ez már ritkábban sikerül.
És ezt nemcsak az egyetemi vizsgaelőadásokon kérhetjük számon, amelyek épp az új, lelkes generációnak adnak teret a bemutatkozásra. Így volt ez a Kaposvári Egyetem másodéves színész szakos hallgatóinak Goldoni-előadásán is. A Chioggiai csetepaté bájosan bugyuta összegabalyodó szálai és az egy vonallal, ám színes ceruzával megrajzolt figurák igazán sok alkalmat adnak a szélsőséges humor megmutatására. A hallgatóknak pedig azon túl, hogy ez kitűnő könnyedséggel sikerült, még valami más is összejött. A szomszéd famíliák pörölését igazi parázs vitákká, valódi helyzetekké tették. Nyoma sem volt tét nélküli bohóckodásnak. Rusznyák Gábor saját osztályának nyilvános bemutatkozásra nagyon is alkalmas vizsgát rendezett. E kaposvári egyetemistákkal a Bóbita Bábszínházban abba is beleleshettünk, milyen egy beszéd-, egy zenészmesterség- vagy éppen egy mozgásóra. Utóbbin Uray Péter a semmiből kreált az egymásra reagáló testek szereplésével aprócska drámákat.
Aztán lehetőséget kaptak a fővárosiak is, hiszen többek közt látható volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves zenés színész osztálya, amely nem kevésbé magasra tette a lécet. Selmeczi György, az egyik osztályfőnök el is mondta, ez az év arról szólt, hogy megérezzék, hogyan kell együtt élni a zenével olyan könnyedséggel, mintha éppen csak lélegeznének. Elsőként Kodály önmagában is nehezen kivitelezhető Bicinia Hungaricájából hangzottak el kétszólamú énekek, melyeket a hallgatók helyzetgyakorlatokkal nehezítettek, így többek közt megnézhettük, hogyan cserél nadrágot éneklés közben egy fiú és egy lány, miközben hátukat egymásnak vetik. És persze lehet, hogy a második rész Beatles-dalai könnyebb falatnak tűnnek, de nem úgy, ha a néhány perces slágerek köré egész kis történetek, valódi életképek születnek. Mindenki a színpadon van, s ha nem énekel, hangszeren játszik, vokálozik, vagy másképpen asszisztál éppen előadó osztálytársának. És az egészen biztos, hogy az énekben nincsen hiba, de van még valami más is. Sándor Péter egy rockabilly nótával robban be szó szerint és szinte hihetetlen, de később a Hey Jude közben is egy fejlődőképes dinamit látszatát kelti. Marofka Mátyás elfojtott bombaként egyensúlyoz egy pallón, ahogy a Why don’t we do it in the roadot énekli, Ódor Kristóf pedig szétfolyóan mókás a Lucy in the Sky with Diamond előadójaként. Nagyhegyesi Zoltán már-már szürreálisan kényszeres, egyszerre bárgyú és hódító, ahogy az Oh! Darlingot adja, Dénes Viktor pedig könnyfakasztó bájjal énekli a The long and winding roadot. A tizenhat előadó egytől egyig kíváncsivá tesz, vajon mit mutatnak majd, ha valós színészi helyzetben kell bizonyítaniuk. | hirdetés
 |
|
És akad, hogy mindez megfordítva van, hiszen az AKT színészekből összeállt zenekar, melyben három nő bújik francia dámák és olasz cicababák bőrébe. Palóc Eszter elegánsan tartózkodó nőiségével adja a francia a sanzonokat, Takács Paulina egyszerre vérbően erotikus és bájosan kacagtató, ahogy lubickol az olasz slágerekben, míg Nemes Szabina macskásan doromboló, dacos kislány. Forró a hangulat az Oh, Champs-Élysées esten a Kultúrkertben, de nem csak ott, hiszen a versenyprogram néhány produkciója sem a megszokott dobozszínpadokra készült.
A Szputnyik Hajózási Társaság előadása például az Eck Imre Balett-teremben találta meg ideiglenes otthonát, és az este egy pontján jó érzékkel osztottak jégkockákat az elpilledt nézőknek. Szauna volt ez a javából, de semmiképp „normális” értelemben vett színház. A gegparádéra épülő Kockavetőnek „csupán” a veleje hibádzik, hiszen egy regény akadályoztatásában készült, mely egy erősen megkérdőjelezhető, légből kapott pszichológiai kezelési formát próbál hitelesíteni azért annyira nem kevés öniróniával. A laposodó pislogásom mégsem fogható az elviselhetetlen melegre. A színházi találkozón első alkalommal díjazóként is részt vevő külföldi vendégek mégis ezt az előadást ítélték a legrátermettebbnek. Nem úgy a hasonlóan bohóckodó, ám lényegesen komolyabb alapokon álló és az egyéni színészi teljesítményeket előtérbe hozó, Balázs Zoltán rendezte Übü királyt, melyet nem csupán a nemzetközi zsűri, de a hazai szakmai grémium is mellőzött méltatlanul. Mert viccelni valahogy így érdemes. És az, ahogyan a Maladype Színház színészei – Orosz Ákos, Páll Zsolt, Tompa Ádám és Lendváczky Zoltán – bohóckodnak a színen, nehezen felülmúlható. Beszélünk társulatokról, csapatokról, de ha egy előadásban, mely megengedi, sőt, egyenesen kiprovokálja a folytonos improvizációt, egy, a közönségben elhangzó tüsszentésre tizedmásodpercnyi pontossággal a színen lévő összes színész egyszerre kiáltja el magát, hogy egészségedre, akkor azért ott már van valami, amiért érdemes dolgozni.
És néha darab se kell, elég négy briliáns színész, hogy sikerre vigyenek egy előadást. A legjobb előadás díját elhozó debreceni Fodrásznőt ugyanis csak Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila és Tóth László mámorosan eltúlzott játéka mentette meg a végtelen unalomtól. Fáy Miklós válogatásában elmondása szerint mégis ez volt az első biztos pont, amint rácsodálkozott e színészek játékra. A zsűri döntése alapján azonban olybá tűnik, nem csak az újszülöttnek új minden vicc. Jövőre mindenesetre, ha bele akarunk kötni a válogatóba, akkor már egyszerre hárommal kell szembenéznünk, de nem ez lesz az egyetlen újdonság a 11. POSzT-on, hiszen a két főszervező, Jordán Tamás és Simon István távozik, hogy átadják helyüket valami újnak. Pécs mindenesetre marad. Esővel, borúval, verőfényes napsütéssel, vitatható szakmai vitákkal, tűzforró, rögtönzött nézőterekkel és meglepően drága éttermekkel. A lényeg mégis a találkozás.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
