Interjú
„Nehéz megkülönböztetni, hogy ki normális és ki nem”
2010-11. szám / Bóta Gábor
Nemsenkilény címmel, az Orlai Produkciós Iroda előadásaként mutatott be május végén Veszprémben monodrámát Börcsök Enikő. A pesti premier szeptemberben a Trafóban lesz. Börcsök egy autistát játszik. Nem ez az első szerepe, aminek segítségével a másságról, az elfogadásról, a segítőkészségről beszél.
 Orlai Tibor ajánlotta a szerepet?
B. E.: Évek óta a fejemben volt ez a történet. Egy magyar lány naplójáról van szó, ami négy-öt évvel ezelőtt jelent meg. Akkor olvastam, és gondoltam rá, hogy jó lenne belőle monodrámát csinálni. De úgy látszik, most jött el az ideje. Székesfehérváron van egy olyan autista egyesület, aminek az a neve, hogy Más Fogyatékos Gyermekekért Alapítvány. Ott dolgozik a sógornőm, évek óta ismerem ezt a csoportot. Eddig majdnem minden évben fölléptem ennek az alapítványnak a javára. Gondoltam, hogy megpróbálok megint valami segítséget adni, mert az autisták korai fejlesztéséhez elég sok pénz kellene. Ezért is mutatom be ezt a monodrámát. Szóltam Gyulay Eszter dramaturgnak, aki hat autista naplójából egy ember monológjává alakította a szöveget. És Tóth József pedig, aki az én párom, csinálta a produkcióhoz a díszletet. Orlai Tibor hallott róla, hogy min dolgozunk, és felhívott, hogy érdekelné ez a téma, szívesen segítene. Ennek nagyon örültem.
Nem emlékszem, hogy játszottál-e már monodrámát.
B. E.: Úgy tizenöt évvel ezelőtt a Merlin Színházban már játszottam. Hiúz volt a címe, Kőváry Katalin rendezte. De akkor egy életre el is ment a kedvem a monodrámajátszástól. Szeretem, ha van partnerem, egy idő után magamat elunom. Nem ér új impulzus. Úgy éreztem, hogy nekem ez nem jó, jöjjön már be valaki a színpadra, azon kívül, hogy én ott vagyok. Mostanra érett meg bennem, hogy megint megpróbálkozom ezzel a műfajjal.
Magadnak nem tudsz meglepetést okozni azzal, hogy netán mégsem olyan vagy, mint ahogy hitted?
B. E.: De, hiszen nyilván minden előadás más, mégsem jó nekem partner nélkül játszani. Élvezem, amit most csinálok, de mégis jobban szeretném, ha azért lenne mellettem valaki. Jártam autista csoportoknál, olyan családoknál, ahol autista él. Részint csodálatos világ, másrészt látnivaló, hogy muszáj segítenünk. Miközben nagyon nehéz megkülönböztetni, hogy ki normális és ki nem, ki fogyatékos, ki nem.
A Pesti Színházban játszott Mindent anyámról is arról szól, hogy igen nehéz megmondani, ki normális, ki nem.
B. E.: Nyilván ez a téma foglalkoztat engem, azért találnak meg az ilyen szerepek, vagy azért keresem őket. Az elfogadásról beszél a Mindent anyámról című darab is. Arról, hogy nagyon sokat kaphatunk az olyan emberektől, akiket másoknak tartunk, ha kellő odafigyeléssel fordulunk feléjük.
A Mindent anyámról előadásában olyan nőt játszol, akinek transzvesztita lett a volt férje. Szereped szerint maximális elfogadással fordulsz feléje. Tartottál attól, hogy ezt a témát nem fogja elfogadni a Pesti Színház közönsége.
B. E.: Nem így lett szerencsére. Minden előadásról elmegy tíz-tizenöt ember, de a többiek elfogadják, értik, amiről beszélünk. | hirdetés
 |
|
Ilyen produkciók segíthetik azt, hogy az emberek elfogadják a másságot?
B. E.: Mindenképpen. A színháznak célja is kellene legyen, hogy tanítson, ne csak szórakoztasson. Ez azonban egyre kevésbé van így. A színházak és a tévécsatornák jelentős része bugyután megy afelé, amire igény van. De azt sem hiszem, hogy ez lenne az emberek igénye. Hiszek abban, hogy a színház valami olyat adhat, amin el lehet gondolkodni.
Abban, hogy ennyire érzékeny vagy a másságra „segített” a vesebetegséged?
B. E.: Igen. Természetesen.
Nyilván sok olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerültél, amitől te is másnak érezted magad.
B. E.: Ez részint igaz, de magamat valahogy soha nem láttam ebben a helyzetben, mindig arra gondoltam, hogy ez egy átmeneti állapot. Mintha nem velem történne, olyan érzés volt. Az évek során annyiféle beteggel, problémával találkoztam, hogy meg kellett tanulnom elfogadni őket. És ahhoz is volt erőm, hogy másokon segítsek. Rengeteg embert láttam a kórházakban, ahol bizony nagyon érződik, hogy bármelyikünkkel történhet bármi, és ilyen értelemben mindenki egyenlő. A cigányprímás ugyanúgy, mint a takarító vagy az orvosprofesszor.
Ezeket a tapasztalatokat feltehetően a színpadon is fel tudod használni.
B. E.: Az ilyen tapasztalatok beépülnek az emberbe. Amikor éppen haldoklik valaki mellettem, és látom, hogy már csak percei vannak hátra, az egy kép, ami belém ég. És önkéntelenül is előjön a színpadon, ha valami hasonlóra van szükség. Amit az ember megél, az benne van, és látszik a szemén, akármit is csinál.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
