PM Online | Színház

Szűcs Nellinek a Pécsi Országos Színházi Találkozón a legjobb női alakítás díját ítélte oda a színész-zsűri a Fodrásznő című darabban nyújtott teljesítményért. Beregszászon indult a pályája, hosszabb ideje a debreceni Csokonai Színház tagja. Hamarosan Zsámbékon lesz bemutatója, ősszel pedig egy hétig játszik a társulatával a híres párizsi Odéon Színházban.

A makrancos hölgyet eredetileg Debrecenben mutattátok be, aztán Gyulán, a Várszínházban is. A beregszászi időszakotokban is sokfelé utaztatok.
Sz. N.: Az utazás volt az életformánk, így tudtunk csak megélni. A debreceni produkciókkal is egyre többet utazunk.

Ezt hogyan lehet megszervezni a gyerekeitekkel?
Sz. N.: Év közben főleg a két nagymama segít ki minket. Premierek előtt, amikor már nagyon sok a dolgunk, vannak olyan barátaink, akik segítenek, nyáron pedig velünk vannak a gyerekek. Helga tízéves, Bertalan pedig hat. Általában a büfében csendesen játszva elfoglalják magukat. Bár Bertalannak volt egy megjegyzése, hogy „miért nincs nektek normális munkátok? Anya, te rendőrnő lehettél volna, apa pedig traktorista, és akkor együtt tudnánk lenni!” Abban bízom, ha nagyok lesznek, megértik, hogy mivel foglalkozunk. Így is sok mindent megértenek. Amikor pedig együtt vagyunk, igyekszünk kárpótolni őket.

Állítólag az édesanyád még szégyellte, hogy színésznőnek tanulsz.
Sz. N.: Igen, mert most sem vagyok túlzottan karcsú szexbomba, de tizenhét évesen úgy néztem ki, mint egy nagy bazsarózsa, és az emberekben egy olyan mítosz él, hogy a színész csak szép lehet. Már csak akkor, amikor Kijevből küldtem a táviratokat, hogy az egyik vizsgám ötös meg a másik is, merte anyukám mondani a faluban, ha kérdezték, hogy mi leszek.

Kijevben a tiétek volt az első magyar osztály. Ti sem nagyon tudhattátok, hogy mi fán terem a színészet.
Sz. N.: Én élőben nem is láttam színházat, tévében pedig nem nagyon érdekelt. Az iskolában viszont rengeteget szerepeltem, úgyhogy közel állt hozzám a színpad, mindig énekesnő akartam lenni. Jött egy felhívás, hogy felvesznek egy magyar osztályt Kijevbe. Nem akartam felvételizni, talán lusta is voltam, de a barátaim, az osztálytársaim mondták, hogy „Nelli, ezt neked meg kell próbálni!” Volt egy tanárom, Pista bácsi, aki eljött értem, és közölte, „ha nálam az órákon tudsz bohóckodni, akkor most mégy, és fölvételizel!” Rögtön imádtam az egész főiskolát, olyan volt, mintha nekem találták volna ki. Bekerültem egy nagyvárosba, ez először jó volt, elszakadtam otthonról, azt hittem, hogy enyém a világ, nagylány vagyok, de aztán azt éreztem, hogy haza akarok menni, otthon vannak a barátaim, szinte pici gyerekké váltam. Elkaptuk az aranykor végét. A Szovjetuniónak éppen akkor tört meg a mítosza, vége volt sok mindennek. A tanárok még kaptak fizetést, bejártak tanítani, volt kedvük valamihez, de amikor másodikosok, harmadikosok lettünk, teljesen más hangulata lett a főiskolának, keservesebb lett az élet. Háromszor félévet Budapesten tanultunk, de én jobban szerettem Kijevben lenni, mert Budapesten mindig orosznak vagy ukránnak számítottam egyesek szemében. A tanárokkal viszont nagyon jóban voltunk, Szinetár Miklóssal, Kazimir Károllyal – ő volt az osztályfőnökünk –, Léner Péterrel egyaránt.

Kijevben nem néztek ki titeket azért, mert magyarok vagytok?
Sz. N.: Az ott nem számított, hogy mi mások vagyunk. Nekem sok ukrán, orosz barátom lett. Ráadásul félig orosz vagyok, anyukám orosz, de ukránul is jól beszéltem, mert ukrán iskolába jártam. Kijevben nyitottabbak voltak az emberek, mint Budapesten. Miközben annyira rossz volt a helyzet, hogy amikor megalakult a beregszászi színház, egy évig nem kaptunk fizetést. Mindig csak ígérgették, hogy majd, majd.

A szüleitek tartottak el benneteket?
Sz. N.: Igen, ha ők nem adtak volna nekünk kaját, még az se lett volna. De tulajdonképpen ez színházcsinálás szempontjából nem is volt olyan rossz, mert nem tudtunk mással foglalkozni, csak azzal. Arra nem volt gondunk, mit vegyünk, mit ne.

Totális világmegváltó hevületetek volt? Ott, ahol korábban csak egy amatőr társulat játszott népszínműveket, rögtön Shakespeare-, Beckett-műveket adtatok elő.
Sz. N.: Nagyon akartunk valamit, kérdéseink voltak önmagunkkal kapcsolatban is, és ezekre esetleg előadásokkal válaszoltunk. Mindenképpen színházat akartunk csinálni. És nem azért akartuk ezt, hogy ne unatkozzon a jónép.

Nem volt lehangoló, amikor mondjuk észrevettétek, hogy csak húszan ülnek a nézőtéren?
Sz. N.: Volt olyan, hogy egy néző sem volt, mert éppen fejték a tehenet, vagy Jockeyékat nézték a tévében. Lehet, hogy ezen most jobban elcsüggednék, de akkor nem csüggedtünk. Fiatalok voltunk, energikusak, tenni vágyás volt bennünk.

Hamar „bezzeg gyerekekké” váltatok Magyarországon, hogy „na, nincs pénzük, a fizetést is gyakran hónapokig nem kapják meg, és mégis milyen jó színházat csinálnak!” Ráadásul gyorsan nemzetközi sikeretek is lett. És ezzel párhuzamosan viszont valószínűleg lenézéssel is találkoztatok.
Sz. N.: 1993-ban kezdtük a színházcsinálást, ’95-ig volt együtt az első csapat. Aztán csak öten maradtunk a régiek közül, mert sokan nem bírták a gyűrődést. A magyar szakma tényleg sokáig nem akart bennünket befogadni. De a grúzok például meghívtak a Nemzeti Színházukba, ott játszottuk a Boccaccio Dekameronjából készült Sólyompecsenyét. Játszottunk Svédországban vagy Franciaországban, Nancyban. Lengyelországban is többfelé felléptünk, Moszkvában is többször jártunk.

A sok utazásban nyilván könnyebbség, hogy a férjed, Trill Zsolt is színész.
Sz. N.: Könnyebb, mert így megérti, hogy miért nem főzöm az ebédet. De általában van ebéd, mert inkább korán kelek, hogy legyen, nem szabad elfelejtenem, hogy családanya vagyok.

Azt nyilatkoztad, hogy otthon is színházban éltek, mert állandóan veszekedtek a színházzal kapcsolatos dolgokon.
Sz. N.: Igen. Dicsérni nem is szoktuk egymást. Azokról a problémákról, amelyeket egy előadással kapcsolatban hordozunk magunkban, beszélgetünk otthon is. Hol veszekedünk, hol egyetértünk, hol nem. Segítünk azzal egymásnak, ha megmondjuk, hogy a másiknak nincs igaza.