Képről képre
A létezés egésze egyetlen pillanatban
Hidas Judit író Hajdú D. András fotójáról
2014-07. szám / Eszéki Erzsébet
Markáns írói hang, remek figurateremtés, erőteljes világ – nem csoda, hogy Hidas Judit berobbant az irodalmi életbe a legelső, Hotel Havanna című novelláskötetével. Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon ő képviselte Magyarországot az Elsőkötetesek Nemzetközi Fesztiválján. Ehhez az interjúhoz Hajdú D. András fotográfiáját választotta, az idei André Kertész-díjjal elismert fotósorozat egyik darabját.
Ki ez a nő a fotón?
H. J.: Roma asszony, aki Nyíregyháza környékén él, és Svájcba jár szexmunkásként dolgozni. Ezen a képen egy öregasszonyt látok, holott a képaláírásból kiderül, hogy 34 éves nőről van szó. Mintha nem is ugyanaz a személy lenne, mint a sorozat többi felvételén. Szétcigizett arcot látunk, még a bőrszíne is más, olyan, mintha hiányosak lennének a fogai. Amikor egy arckifejezésben összesűrűsödik minden, akár egy egész élettörténet. Benne van, hogy mit hagyott maga mögött, mi vár rá. Szívszorító, de a nőn mégsem érzünk végletes tragédiát.
Gothár Péter Megáll az idő című filmje jutott eszembe, az, amikor az anya azt mondja a fiainak: „hát akkor itt fogunk élni”.
H. J.: Igen, ez a nő is egyszerűen tudomásul veszi, hogy „ez van”. Így tudja eltartani a három gyerekét. Sokat elárul a magyaros, kalocsai mintás pólója is, furcsa kontrasztot képez a környezettel, az elegáns, nemzetközi expresszel, az egész életével. Ez a kép egyszerűen beleégett az agyamba. Olyan, mint egy festmény, az tetszik benne a leginkább, hogy nem csupán szociofotó, hanem általános emberi kérdéseket is föltesz. Ez az, ami engem is izgat: miként lehet a minket körülvevő világot úgy beemelni egy műbe, hogy az ne csak a valóságot képezze le, hanem a létezés egészére is rákérdezzen. Ez az ember a képen lehetnék akár én is. Fantasztikus, hogy mi mindent tud egy arc közvetíteni.
Gondoltál-e arra, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk, és milyen szerencsések vagyunk?
H. J.: Nem csak a szexmunka vonatkozásában gondolhatunk saját magunkra. Eszembe juthat az elutazás, az elvágyódás egy másik országba, sokunkat foglalkoztat manapság az, hogy máshol talán jobb lenne élni. A testvérem például Németországban dolgozott rezidens orvosként, és rettenetes vívódásokkal élte meg ezeket az éveket, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul jobbak a németországi körülmények. De borzasztóan magányos, gyökértelen volt, nem tudott beilleszkedni, nem is volt hová beilleszkednie.
Sok rétege van a képnek, az egész sorozat első felvételén például szívszorító, ahogy ez a nő ott áll a gyerekekkel, az indulása előtt.
H. J.: Szomorúság és szeretet érződik rajta, nincs benne semmi durvaság, lepusztultság. Pedig a durvaság is ott lehet az életükben, hiszen milyen lehet az a férfi, aki eljátssza azt a pénzt, amit a nő óriási áldozatok árán hoz haza. Az is átfuthat az agyunkon: vajon miért tűri mindezt a nő. Keservesen keresi meg a pénzt, amit hazaküld, és szinte az egész a semmivé foszlik rövid időn belül. Megrendítő ez a végletes testi, lelki, társadalmi kiszolgáltatottság.
A Te novelláidban se képesek a nők kilépni abból a helyzetből, amelyben élnek, még a harmóniáról, egyensúlyról is kiderül, hogy mennyire sérülékeny, billenékeny.
H. J.: Az izgatott, miért képtelenek sokan felismerni azt, hogy milyen helyzetben vannak, és miért nem lépnek ki belőle. Már ha egyáltalán bevallják maguknak, hogy baj van. Ritkán találjuk meg a kiutat, jobban szeretünk dagonyázni a szenvedésben. Persze, nem tudatosan tesszük ezt, de sajnos sokan beleragadnak a konfliktusaikba. Illúziókat kergetünk, például elvárjuk a másiktól, hogy minden területen tökéletes legyen, és ha ez nem jön össze, akkor lelépünk. Azt hisszük, a következő majd jobb lesz. Borzalmasan rosszul kommunikálunk, egy darabig próbáljuk magunkban tartani a feszültségeket, utána robbanunk. Ez pedig tönkretesz mindent. A küzdelmeink rengeteg energiát felemésztenek, és sok esetben képtelenek vagyunk a lényegre figyelni. Valójában ez a humanizmus vége. A társadalom ma önmagukkal foglalkozó emberek tömege, amely kiszolgáltatott a mindenkori hatalommal szemben.
A képen látható nő élete egyértelmű: fölszáll a vonatra, leszáll, hiába utazik el, mindig ugyanoda érkezik. Ebből a helyzetből sincs kiút?
H. J.: A kép szerint nincs, maga a vonat is szimbolikus, hiába a nemzetközi expressz, a nő élete nem változik. Ezért is fojtogató a kép, bármennyire ott a sok üveg, ez nagyon zárt világ. De azért én hiszek benne, hogy az életben van választási lehetőségünk. | hirdetés
 |
|
A könyvedben sok olyan helyzet, történet, női sors elevenedik meg, amely távoli tőlünk, miért érdekel mégis?
H. J.: Mert mindegyikben ott vannak a mi problémáink is, csakúgy, mint ebben a képben.
Értelmiségi ismerőseinktől is egyre gyakrabban hallom, hogy szórakozni szeretnének, nem mindig a nehézségekkel, konfliktusokkal, keserűségekkel szembesülni. Mit mondasz erre?
H. J.: Ez erősen foglalkoztat. Egyrészt mi másról szólhatna a művészet, mint arról, ami fáj? Az én történeteim is arról szólnak, hogy milyen sok a nyomorúság a harmonikusnak látszó felszín alatt. A megírásra alkalmas „anyag” ott van, ahol valami nem stimmel. Ugyanakkor az se lehet, hogy mindig csak tragédiákkal öntsük nyakon az embereket. Az élet összetett, van benne felemelő, boldog, szép pillanat, és vannak benne tragédiák. Sokat gondolkozom ezen, miként lehet a komplexitást bemutatni, és hogy milyen felelőssége van a művésznek abban, hogy mire helyezi a hangsúlyt.
Az fontos, hogy egy mű kérdéseket tegyen fel, ahogy ez a kép is?
H. J.: Persze, a helyzetek összetettek, és éppen ezeknek az ellentmondásoknak a bemutatása a legfontosabb. Talán azt adhatjuk leginkább a befogadóknak, hogy rálássanak arra: semmire sincs egyszerű válasz. Bár ez sajnos kényelmetlen, de nyitottá, elfogadóbbá teszi az embert. Ugyanakkor ha jó mesét olvasok a gyerekeimnek, arról eszembe szokott jutni, hogy az olvasóban ösztönös igény él valamiféle morális megtisztulásra, arra, hogy tanuljon valami emberit abból, amit olvasott. Borzasztóan izgat, miként lehet a több oldalról bemutatott negatív dolgoktól elmozdulni afelé, hogy mégis van az életünkben valami felemelő. Csak ez ma valahogy elsikkad.
Biztos, hogy Hajdú D. András a képsorozat elkészítése előtt sokat beszélgethetett ezzel a nővel és a családjával, elfogadtatta magát, hiszen másképp nem kísérhette volna el őt Svájcba. A kép alapján azt hiszem, őt sokkal inkább az emberek érdeklik, nem maguk a helyzetek.
H. J.: Úgy képzelem, nagyon jó emberismerőnek kell lennie egy fotósnak ahhoz, hogy egy arcban, szituációban összesűrítsen valami olyat, amit esetleg sok apró benyomásból rakott össze. És ezt előre nem lehet megtervezni, noha készülni biztosan kell. Spiró György mondta, hogy az írás nagy része szorgalom és tehetség, de elengedhetetlen hozzá az isteni pillanat is. Az a kérdés, hogy megadatik-e az a pillanat. Amely nem jön csak úgy. Rengeteget kell tennünk érte – és ez mindenkire vonatkozik, mindannyiunk életére, nem csak egy regény vagy egy kép születésére.
Hajdú D. András: Nyíregyháza–Zürich expressz, az egész sorozat itt látható: http://www.sajto-foto.hu/hu/2013/kepek/hajdu-d-andras-fotoi/nyiregyhaza-zurich-expressz
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
