RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. augusztus 13., csütörtök
Ipoly

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Múlt és jövő között
2020-06. szám / Fáy Miklós

A kultúra, ha nem is kizárólagosan, de mondjuk 80 százalékosan, a múlttal foglalkozik. Az előadó jelen idejű, épp most játszik a színpadon vagy a koncertteremben, de amit játszik, az jó, ha csak pár évtizedes, és nem évszázados alkotás. Hiszen ez volna az egésznek az értelme. Megtalálni a kapcsolatot múlt és jelen között, birtokba venni az emberiség legfontosabb szellemi kincseit, barátságot kötni Michelangelóval és Shakespeare-rel.
Ebből a szempontból a kultúra nagyon megkönnyítette a járványos hónapok túlélését, végre nem kellett mindenféle teendőkre és programokra hivatkozni, ott ülhetett az ember a karosszékében, nézhette és hallgathatta a nemzetközi színházi előadásokat, egymás után vehette le a polcról a poros könyveket, amelyek már nem is reménykedtek, hogy valaha sorra kerülnek.
Pompás. De mi van, ha a bezártság után, illetve már alatta kiderül, hogy nincs is szükség a sok kulturális rendezvényre, nyugodtan elmaradhatnak a nyári fesztiválok, a legnagyobb operai örömünnepek, az emberek vigasztalódnak majd valami mással, a Fidelio helyett majd agárversenyre mennek, Salzburg vagy Bayreuth akkor is szép hely, ha esténként nem kell operába menni, és sok decibeles haláltusákat hallgatni? Mi van, ha elmúlik a nyár, és mindenki rájön, hogy ősszel sem érdemes megnyitni a kapukat? Hogy tényleg itt az ideje a többség uralmának, a színházak és az opera fenntartására szánt pénzből lehetne kézzelfoghatóbban hasznos dolgokat vásárolni, gyógyászati eszközöket vagy karbantartott úthálózatot. Mi van, ha kiderül, hogy az, amit kulturális életnek hívunk, az csupán ránk hagyományozott tehetetlenség, mégis jobb esténként elmenni valahová, mint ülni a négy fal között. Most meg itt a járvány, és megértettük, hogy a négy fal között is lehet boldogan élni, és még csak nem is arról van szó, hogy üres tekintettel, eszméletvesztésig bámuljuk a tévét, nagyon is élénk szellemi életet is élhetünk. Kezdjünk aggódni?
Éppenséggel kezdhetünk, a kultúrpesszimizmusnak is vannak szép hagyományai, amennyire meg lehet állapítani, soha nem volt olyan korszak, amelyben ne emlegették volna a régi nagyokat. Nincs olyan élő énekes, akinél a halottak ne énekeltek volna szebben, kifejezőbben, izgalmasabban. De talán segítséget kérhetünk épp a halottainktól is.
hirdetés

Van néhány internetes csatorna, amelyik azzal foglalkozik, hogy ha szabad élni a képzavarral, kulturális értelemben ma született bárányokat hajigál a legmélyebb vizekbe. Odaültetnek egy tetovált, atlétatrikós srácot a kamera elé, fejére tesznek egy fejhallgatót, és lejátsszák neki, ahogy Luciano Pavarotti énekli a Nessun dormát. A tetovált srác soha nem hallott még Pavarottiról, a nevét sem tudja kimondani, soha nem volt operában, még azt sem tudja, hogy amit hall, az nem egy „dal”, hanem egy ária. Nem tudja, miről szól az ária, nem érti a szöveget, és mégis. Ott ül, meredt szemmel, és lelkes, egyre lelkesebb, érzi a kivételes pillanatot, hogy itt valaki úgy uralja a hangját, ahogy csak nagyon kevesen az emberiség történetében, érzi a kifejezést, hogy itt valami diadalmas dologról van szó, hogy ott egyensúlyozunk a végtelen indulat és a végtelen fegyelem határán. Mindent ért. Még azt is, amit mi már nem, mert megszoktuk, mert tudjuk, mi fog történni, fel vagyunk készülve az élményre, így aztán sokszor az el is marad.
Nem mi vagyunk a jövő. De a jövő a jelek szerint semmivel sem sötétebb a jelennél.


vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor