RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2021. október 21., csütörtök
Orsolya

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Legendák
2021-07. szám / Fáy Miklós

Egy külföldre szakadt, nem is szakadt, csak szorult rokonommal társalogtam, ahogy mostanában szokás, elektronikus úton, képpel-hanggal. A képnek köszönhetően azt is láttam, hogy amolyan rockpólót visel, fekete trikót, rajta pirossal a P. Mobil felirat. Mondom neki, milyen érdekes, hogy
pont ez van rajtad, mostanában én is P. Mobilt hallgatok, ha nem is kényszerűségből, de egy ze­ne­szol­gáltató kénye-kedve szerint. Meghallgattam egy lemez, és emiatt a mesterséges intelligencia arra a következtetésre jutott, hogy a nyolcvanas évek magyar rockzenéjének vagyok elszánt rajongója, és egyre-másra adja a nagy gitárnyúzókat, élettől megkeseredett, hosszú hajú, sörszagú hősöket. Én meg, hiába mesterséges az intelligencia, egyrészt nem akarom kiábrándítani magamból, ha egyszer így gondol rám, másrészt napokig elszórakoztatott az, hogy mennyire rosszak is ezek a dalok. Zeneileg ostobák, a hang­sze­­re­­lé­sük lyukas, a szövegük katasztrofális, a rímek saját magukra rímelnek, a ritmus folyton meg­bi­csak­lik, mint a rossz boka. Mondom is a távoli (már úgy értem távolban élő) rokonnak, hogy azért ez nem a zeneművészet teteje, de az arcán látom, hogy nem esik jól neki. Jó ez, mondja, és legyint rám.
Talán tényleg jó. Vagy inkább megfelelő. Az ember egy idő után rájön, hogy a legendák lényege nem az amúgy is nehezen meghatározható művészi színvonal, hanem a túlélés. Nem a művész túlélése, hanem a közönségé. Hogy legyen megfelelő számú ember, akinek van mire emlékeznie. Ott volt, vagy majdnem ott volt, de legalábbis tudja, hogy miről van szó. Akik nem hagyják a legendát kifakulni vagy meg sem születni, hiszen a saját ifjúságukra, korábbi énükre kellene nemet mondaniuk. Hú, de elpocsékoltam az életemet, legalábbis azt a részét, amelyiknek volt szabad ideje. Nyilván ezt senki nem fogja hagyni, eljön az idő, amikor az ember már nem hisz a dicső jelenben, még kevésbé hisz a dicső jövőben, de a múlt dicsőségét nem fogja megkérdőjelezni. Legalább ennyi maradjon meg.
hirdetés

Valamikor azt hittem, az a művészeti újságírók feladata, hogy tisztázzon bizonyos dolgokat. Mondjuk hallgassa meg elfogulatlanul Székely Mihályt, és mondja ki, hogy ez nem operaéneklés. Szép a hang, időnként gyönyörű, de azt se lehet megmondani, hogy mégis milyen hangmagasságon szólal meg. Ami pedig az énektechnikát illeti, ezt a szorongást a magasságok előtt… De hát mire megy vele az ember, még ha esetleg igaza is van. Átnevezik a Székely Mihály utcát, hogy bocsánat, mégsem volt olyna jó énekes? A színikritikus Molnár Gál Péter eskü alatt vallotta, hogy Timár József mindig nagyszerű színész volt, egyetlen szerep kivételével. Az ügynök halálában nem volt annyira elementáris. De a közönség annyira kívánta a vérszagot, a halálos beteg színész nyilvános küzdelmét élettel és halállal, hogy végül ez a szerep tette Tímárt legendássá, ma is a két bőrönddel a kezében áll, bronzba öntve a Nemzeti Színház előtt. Az ember szinte sajnálja, hadd tegye le szegény a terhet, de valószínűleg ő sem akarná. Mi meg biztosan nem akarjuk. A világ olyan bonyolult, legalább ebben a kérdésben legyenek fogódzóink. Ha más nem, legalább két bőrönd füle.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor