Szeptember a nagy előretekintés hónapja, a sok reménykedés, előzetes borzongás ideje. Vajon mi vár ránk? Gruberova, rögtön az évad elején, úgyhogy nagy baj már nem lehet, és hozzá még ezernyi kaland, színház, opera, közvetítés. Kultúrember már nem januárban kezdi az évet, hanem szeptemberben, ekkor fogadkozik, hogy nem fog unatkozni a koncerteken, nem nyomja el az álom az Operában, nem szökik meg a szünetben a Vígszínházból.
Betarthatatlan ígéretek. Ne nézzünk most előre, hiszen annyira édes a múlt, a hőgutás nyár, amikor szúnyogokkal vívtuk a csatát a Margitszigeten, míg Rost Andrea magára emelte a gyilkos tőrt, Cole Porter-dalokat hallgattunk Szentendrén, miközben Tenki Rékának valahogy ki kellett kapaszkodnia Audrey Hepburn árnyékából, és amíg ezen igyekezett, szegény lenyelt egy bogarat. Mindennapos nyári balesetek, valaha Kálmán György kérdezte a torkában két kézzel turkáló Kállai Ferenctől, hogy vajon az ő szájába is berepült-e egy olyan, …izé… rétisas. Minden csodálatosan ugyanaz, és minden csodálatosan egészen más, aki otthon maradt, hallgathatta a közvetítést Bayreuthból, aki útnak indult, mehetett Szegedre vagy Salzburgba, kinek mire futotta az idén.
Hogy ne legyünk annyira emelkedettek: idén nyáron is voltak visszatérő sportesemények. Tour de France, idén századszor, napi sokórás közvetítés a szokásos gonddal: nincs miről beszélni. Az emberek tekernek és tekernek órákon át, a riporterek szorgalmasan elmondják mindazt, amit megkapnak a nemzetközi sajtóanyagban, mikor épült a képen látható katedrális, ki lakott itt a 16. században. A nagy kínban nem is lehet okosabbat tenni, mint vendégeket hívni, meséljenek, sztorizzanak, szórakoztassák a nézőket, amíg a versenyzők a cél közelébe nem érnek. Körülbelül ezt is tették, és a közvetítések során az egyik vendég ifjabb Knézy Jenő volt, azelőtt ő is kommentátorként volt jelen, most meg nagy öregként, na jó, nagy középkorúként, aki már nem vár csodákat, tudja, hogy ki az, aki doppingol, nem nehéz: mindenki. Amikor elhangzik az egyik portugál versenyző neve, a két fiatalabb elbizonytalanodik, Rui Costa, vajon hogy helyes ezt ejteni, s-sel vagy sz-szel. Knézy azt mondja: hát nem mindegy? Az angolok minden nevet a maguk elképzelése szerint mondanak, mégis tudjuk, hogy kiről van szó. |
Nem mindegy? Azt hiszem, nem. Évtizedekig vártuk, hogy Bartók nevére mikor teszik ki az ékezeteket a külföldi lemezeken, mikor fejtik meg az sz és cs betűk titkát, meg a szó végi y-okat. Ez a kis nemzetek, kis nyelvek érzékenysége, tessék ránk tekintettel lenni. Főleg akkor, ha az ember maga is kevesek által beszélt anyanyelvvel bír. Úgyis adósai vagyunk a portugál irodalomnak, mert a nagy műfordítók sajnos nem beszélték a nyelvet, Babits is csak sajnálkozni tudott A Lusiadák fordítását olvasva: több lehet az eredetiben, mint amennyit megismer a magyar olvasó. Gyorsan meg is kérdeztem egy brazil ismerősömtől, hogy ejti a biciklista nevét. Costa, azzal nincs gond, sz-szel a közepén, de a Rui elejét h-nak ejtik.
Hát ennyit az idegen nyelvek harcos védelméről. Arisztokhata idióta lesz tőle az ember.
|
vissza
vissza a lap tetejére
