Szél hozott, szél visz el mintájára: ár hozott, ár visz el. Nyár elején akadt fenn egy kidőlt fatörzs a kikötési hidakat tartó sodronyon. Valaki partra ráncigálta, és a fa ott maradt. A rakpartot letisztították, a csonk azonban nem zavart senkit, kint maradt a szárazon. Impozáns látvány volt, még ha kicsit különös is a visszatérő kocsik között, de hát majd jönnek a tűzoltók, fölpakolják, elviszik.
A tűzoltóság helyett azonban titokzatos emberek érkeztek festékes vödrökkel, és a fa a Lánchíd budai oldalánál egy reggel csíkosra változott. A gyökerei kékek lettek, a törzsén párhuzamos sávok húzódtak kéken, rózsaszínen és fehéren. Turisztikai nevezetességgé vált, az emberek fotózták, a város megszállottjai észrevették, hogy valami megváltozott, hogy gazdagodott Buda. Ki tudja, meddig? Ár hozott, ár visz el, a csíkos fatörzs olyan, mint a Wesselényi-féle árvíz emlékei, azok a levágott jobb kezek a régi házak falain. Eddig ért a víz 1838-ban. Eddig ért a víz 2013-ban. Ez az emlékmű nem lesz annyira tartós, de az árvíz sem volt annyira pusztító, szerencsére.
Egy ideig úgy tűnt, mégsem veszítjük el ezt az emlékművet olyan gyorsan: erős kötelekkel rögzítették a fát a helyére, egy átlagos árvíz nem árthatott neki. Aztán újabb fordulat: egy reggel a fa körülbelül a negyedére csökkent le. Hogy maguk az alkotók jöttek-e ki éjszaka egy motoros fűrésszel, és ők vitték-e el az alkotást, nem lehet tudni. Lehet, hogy gaz műkincstolvajok vitték magukkal, kihasználták, hogy nálunk a közös tulajdon voltaképpen senkié, nincs, aki tiltakozzon. Vagy az is lehet, hogy egyszerű fatolvajlás történt, ahogy a szobrok bronzkarját is lefűrészelik csupán a fém kedvéért, úgy vitték itt is el a faszobor háromnegyedét csupán a fa kedvéért, eltüzelték, szalonnát sütöttek rajta, melegedtek. Ha valakinek kétségei voltak a művészet hasznosságát illetően, most megnyugodhat: valakinek az élete komfortosabb lett a művészet által. |
De most nem is ez a kérdés, hogy hová lett a fa. Hiszen a maradék ott van. Leszerelték róla a rögzítő köteleket, ha jön a víz, neki is mennie kell. De addig beszél, és nem nehéz meghallani, hogy mit.
Azt mondja, hogy ez a művészet. Ilyen egyszerű. Ott van egy darab fa, és nem jelent semmit. Valaki észreveszi, átpingálja kékre-rózsaszínre, és egyből műtárgy lesz belőle. A természettel való elégedetlenség szüli a művészetet. Nem jó a fa vagy a márvány önmagában, le kell vésni róla a fölösleget. Ebben az értelemben művész mindenki, aki fogyókúrázik, konditerembe jár, magas sarkú cipőt húz, hajat festet, manikűröztet, fésülködik, borotválkozik vagy más módon szőrtelenít. Mind művészek vagyunk. Csak aztán értünk is eljön az ár meg a szél, és elviszi magával műtárgy-magunkat.
|
vissza
vissza a lap tetejére
